Történetek ereje

Csodát teremtünk vagy poklot?

Szinte minden gondolatot ezzel kezdek mostmár: a történetek is lehetnek építők, gyógyítók és közelebb segíthetnek önmagunkhoz és a valósághoz. Ugyanennyire lehetnek azonban rombolók, ha azonosulunk velük, mert lezárják az integrációt és a valóság megismerését.

Az, hogy történetnek látjuk-e a történetünket vagy azonosulunk vele, a metakognitív tudatosságunkon áll.

Amikor elmeséljük a történetünket, nem tudjuk, hogy milyen hatással lesz másokra, mert az, hogy ki minek látja, a metakognitív tudatosságától függ.

Metakogníció: a gondolkodásunkról való gondolkodás. Az a képesség, hogy felismerjük és szabályozzuk a saját gondolkodási folyamatainkat és különbséget tudjunk tenni a gondolataink és a valóság között.

A mentalizáció annak tudása, hogy mások másképp gondolkodhatnak. Az a képesség, amivel felismerjük másokban mi zajlik, mire vágynak, mik a motivációik, mit hogyan értelmeznek - ami a miénktől jelentősen különbözhet.

A jól működő metakogníció lehetővé teszi, hogy felismerjük, hogy egy gondolat csak gondolat, egy történet csupán történet, és az azzal való azonosulás torzíthatja az észlelést.

A legtöbb pszichés probléma hátterében a metakognitív gondolkodás és a mentalizáció valamilyen deficitje húzódik. Vannak szélsőségesen mentalizálatlan emberek, akik az ösztöneik mentén élik az életüket és nem gondolkodnak arról, hogy hogyan működnek vagy mit érezhetnek mások.

Ez az írás jól szemlélteti, mit jelent ez és hogyan alakulhat így:

https://www.szilagyitundepszicho.com/post/a-meg-akarom-érteni-mint-traumaválasz

A pszichológiai ismeretek és az önismeret a metakognitív tudatosságot és a mentalizációs készséget erősíti. Kora gyermekkorban ezt a felülről szemlélést, és az értelmezési keretek biztosítását a szülők feladata megadni - felnőttként mi magunk igyekezhetünk egyre pontosabb képet kapni a világról és önmagunkról, sokszor lebontva a kapott kereteket. Ugyanakkor előfordul, hogy egy gyermek nem kap segítséget a tapasztalatai értelmezéséhez és megtörténhet az is, hogy teljesen lemond az értelmezésről, az is hogy az addigi tudása mentén felépít magának egyet. Ha így történt, felnőtt korban ezek nagyon merevre szilárdult rendszerekké válnak, ahonnan a hőst szinte lehetetlen meghívni a metakognitív térbe, hogy onnan figyelje, mert azzal el is veszítené önmagát.

---

A narratívaalkotás pszichológiai szempontból lehet pozitív, amikor megteremtjük a vágyott énünket - cselekvéshez segít, változáshoz segít. Felépíthetjük azt az életet, amelyre vágyunk, ha tudunk benne hinni és látjuk magunk előtt a történetet. Segíthet megbírkózni a velünk történtekkel, ha egy koherens történetbe foglaljuk a megélteket. Történeteken keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Biztonságot és az összetartozás élményét adják.

Jól működő mentalizációval a történetünk kevésbé torzít. A valóságot meséljük, amely komplex és arról ismerhető fel, hogy a hőse integrált: néha hős, néha fáradt, néha hülyeséget csinál, néha bánt, néha igazságos, néha áldozat és még nagyon sok minden, akkor is, ha törekszik valamilyennek lenni - értékválasztásból. El tudjuk mesélni a hőstetteinket, vagy ha bántottak, de el tudjuk mesélni, ha nagyon benéztünk valamit, vagy fájdalmat okoztunk.

Amikor a történetünk hőse nem integrált, akkor a szerepével azonosulunk. Ha az áldozat- szerep segített túlélni, akkor azzal, ha az erős, hős, amazon szerep, akkor azzal, ha a kemény férfi szerep, akkor azzal. A valóság és az élményeink azon része, amely nem illeszkedik bele ebbe a történetbe, az eltörlésre kerül. Az nem létezik, az le lesz hasítva, az érvénytelenítve lesz - és nem csak saját magunkban, hanem a másik emberben is.

Amikor felülről szemléljük ezeket a történeteket, odaadják az inspirációt, a kapcsolódás élményét, a tudást. Ha azonosulunk velük, idealizáljuk önmagunkat és másokat is, ami egy jó érzés, ugyanakkor le is hasítottuk az árnyalt valóságot - innentől nem fogadjuk be, ami nem illik a csodálatos képbe.

Hogy miért veszélyes ez?

Mert amit eltöröltünk magunkban, azt eltöröljük másokban is. Csak akkor nincs szükségünk eltörölni valamit a valóságból, ha felülről szemléljük a meséket.

A közösségi médiában történetekkel találkozhatunk és rajtunk áll, hogy felismerjük: ezek történetek, nem pedig a valóságunk. Amikor mesét olvasunk, átmenetileg kikapcsoljuk a meta tudatunk és teljes átéléssel maradunk benne a történetbe, sokszor azonosulva egyik-másik szereplővel. Csodálatos élmény és erről nem kell lemondanunk. A mesék is tartalmaznak rengeteg valóság-elemet, de amikor bezárjuk a könyvet, tudjuk, hogy unikornis nem létezik. De vajon a közösségi médiát használva tisztában vagyunk azzal, hogy csak mese? Ugyanúgy zárjuk be, ahogy a mesekönyvet?

Amikor találkozunk, tisztában vagyunk azzal, hogy a történeteink találkoznak? És tudjuk-e ezt egy közös meta térben megmutatni egymásnak? Vagy észre sem vesszük, hogy létezik a külső szemlélő, ahol mindannyian találkozhatnánk?