Az együttlétezés alapfeltételei

Vannak határhelyzetek, amelyek tisztán mutatják meg nemcsak az emberi kapcsolódás minimumfeltételeit, hanem az együttélés ellehetetlenülésének folyamatát is. A következő megállapítások nemcsak egyéni szinten érvényesek, hanem a társdalmi együttélésre is vonatkoznak.

Közös valóság

Mindannyiunknak van egy személyes valósága, amely különbözik másokétól. A közös valóság nem azt jelenti, hogy mindenről ugyanúgy gondolkodunk, hanem azt, hogy megengedjük a másiknak, hogy másképp gondolkodhasson.

Ugyanakkor nem minden értelmezés alkalmas arra, hogy közös valóságot szervezzen. Az együttélésnek meghatározható feltételei vannak, és azok az értelmezések, amelyek az együttélésből másokat szubjektív szempontok mentén kizárnak, nem tekinthetők érvényesnek a valóság szempontjából - és erkölcsi értelemben sem.

Az együttélés addig tartható fenn, amíg ez a szabály érvényben van. Amikor valamelyik fél nem tartja be, megszűnnek a feltételei a közös térnek.

Ha a másik ember nem teszi lehetővé, hogy az én szubjektivitásom is jelen legyen, akkor nem beszélhetünk közös térről. Akkor az az ő hatalmi tere.

Visszaélés a valóság nyelvével

Egyetlen típusú "másképp gondolkodásra" nem érvényesek ezek a szabályok: arra, amikor a valaki éppen az elfogadás és a szubjektivitás- vagyis az együttműködéshez lefektetett szabályok - nevében borítja fel magukat a szabályokat.

A toleranciaparadoxon megvilágítja ezt a kérdést. Amikor mindent tolerálunk, azt is toleráljuk, ami felszámolja a tolerancia feltételeit. Így ahhoz tehát, hogy egyáltalán létezhessen, szükség van arra, hogy a feltételeit leírjuk és éles különbséget tegyünk a tolerancia gyakorlása és a fogalommal való visszaélés között.

Ugyanez vonatkozik a legtöbb pszichológiai fogalomra. Bármelyikkel vissza lehet élni és vissza is élnek velük.

Ez különösen érzékeny kérdés a pszichológiában. Gyakran elhangzik: "mindaddig, amíg a másikat nem bántja". Ez azonban könnyen a visszaélés alapjává válik, hiszen bármire lehet azt mondani, hogy bánt. Elmosódnak a határok - feloldódnak a fogalmak.

Ezt a nyelvet lehet bántalmazásra és rombolásra is használni. Elvesznek a referenciapontok. Aki éppen bántalmaz, azt mondhatja, hogy őt az bántja, ha ezt bántalmazásnak nevezzük. Érvénytelenné válnak a fogalmaink, ha egy bántalmazó dinamikára azt mondjuk, hogy két egyenrangú szemszög.

Komolyan kell vennünk és nevén kell neveznünk, mi bántalmazás és mi nem az, mi elfogadás, a szubjektív élmény tisztelete és mi pedig a hatalom megszilárdítása e fogalmak felhasználásával.

Szükség van valóságra

Éppen a szubjektivitással való visszaélés miatt van szükség ellenőrizhető tényekre, amelyek mindannyiunknak közös alapul szolgálhatnak a valósághoz. Ezzel lehet csak megvédeni a szubjektív valóságunkat is; enélkül bármikor eltörölhetővé válik a másik szubjetív döntése nyomán.

A rombolás nem integrálható sem a kapcsolatainkba, sem a társadalomba. Ez nem egyszerűen gyakorlati megfontolás, hanem logikai képtelenség is, mert sem kapcsolat, sem társadalmi együttélés nem lehetséges az együttműködés minimum feltételei nélkül.

Az együttműködés, a kapcsolat, a társadalmi együttélés látszata lehetséges csupán, ahol a hatalmat gyakorló fél dönt arról, hogy a másik valósága milyen mértékben jelenhet meg a térben. Ez azonban nem alkalmazkodás, hanem egy mély egzisztenciális megsemmisítettség élménye a hatalmat nem gyakorlók számára innentől.

Jelenleg a pluralizmus, az elfogadás és a szubjektivitás érvényes és valós fogalmaival élnek vissza világszerte - pontosan úgy, ahogy akár egy személyes terünkben működő bántalmazó is teszi. Követeli, hogy mindezen értékek nevében elfogadd azt, hogy bántalmaz, és ezzel egy látszólag feloldhatatlan paradoxonnal szembesít.

Pedig a paradoxon feloldható. Nem a másik szubjektív élménye válik érvénytelenné, ha azt mondjuk: a fogalom feltételeinek nem felel meg, a fogalmat érvénytelenül használja, azzal visszaél. Ő maga számolja fel annak a térnek a kereteit, amelynek hasznát élvezni kívánja.

Nem történik más, minthogy rávilágítunk arra, hogy a másik a fogalmat nem gyakorolja, csupán felhasználja.

Az az utópia, ahol minden értelmezésnek létjoga van, nemcsak jól hangzik, de humánus és valóságközeli is. A lehetetlensége nem abban áll, hogy ne lehetne akár érvényes is, hanem abban, hogy az az értelmezés is jogot formálna a létezésre ennek keretében, amely mindezt tagadja. Tehát egyszersmind meg is semmisíti a lehetőségét. Ez is egy lehetőség, csak közben ne állítsuk azt, hogy megvalósul éppen.