Nemtudás

A szakértelem halála - a tudás illúziója

Miért van szükségünk bizalomra a tudáshoz?

Az ember azért tudott azzá válni, aki ma, mert nem egyedül kellett boldogulnia. A törzsfejlődés során az egyik legfontosabb adaptív válasz az együttműködés volt. A túlélés nem az egyéni mindentudáson, hanem a tudás megosztásán alapult. Azon, hogy nem kellett mindent egy embernek átlátnia.

Korán kialakult a munkamegosztás a törzsközösségeken belül. Aki vadászni ment, arról volt több tudása, hogyan lehet elejteni a zsákmányt, aki gyűjtögetett, annak arról, hogy mit érdemes leszedni, mi mérgező. Ha úgy adódott, hogy a gyűjtögetőknek kellett vadászni menni, jó okuk volt ráhagyatkozni azokra, akik ebben jártasabbak voltak. Az együttműködés feltétele nem az volt, hogy mindenki mindent tudjon, hanem hogy felimerje, kinek a tudására érdemes támaszkodni.

Mindehhez szükség volt a nyelvre, amely lehetővé tette a közös gondolkodást és a tudás megosztását.

Kognitív specializáció

Ahogy a közösségek nőttek, nemcsak fizikai, hanem kognitív munkamegosztás is kialakult: egyesek terveztek, mások gyógyítottak, megint mások meséltek és az emlékezetet őrizték.

A csoport túlélése azon múlt, hogy ki miben kompetens és hogy ezt a többiek elismerik-e. Ez ma sincs másképp. Ma is a túlélésünk függ attól, hogy felimerjük-e, kire hallgassunk egy adott kérdésben.

Az írás megjelenése még radikálisabb változást hozott. A tudás levált az egyéni memóriáról és könyvekbe, intézményekbe szerveződött. Tárolhatóvá, átadhatóvá vált téren és időn keresztül.

Ahogy a világ egyre komplexebbé vált, úgy vált a tudás egyre átláthatatlanabbá az egyén számára.

Az ember természetes módon ráhagyatkozott arra, aki jobban értett az adott tevékenységhez. A tudás egyre inkább azt is jelentette: tudom, hogy kinél van a tudás.

A tudomány ezen az alapon szerveződött: az egyéni belátásaink korlátozottak, ezért a megismeréshez specializációra, módszerekre, ellenőrzésre, vitára, korrekcióra és ehhez egy közös térre, szabályokra, nyelvre van szükség. A szakértelem nem tekintély, hanem felhalmozott tudás, rengeteg ráfordított munka és felelősség. A különböző specialzációk nem hierarchikusak, hanem mellérendeltek, egymástól függenek.

A digitális korszakban a tudás elérése soha nem volt még ennyire egyszerű -gondolhatnánk. Ám ez egy újabb illúziót hozott létre: hogy az információ bősége és azonnali elérhetősége egyenlő a tudással.

Valójában a modern világban sem szerezhető meg egyszerűbben a tudás. A különbség csak annyi, hogy most mindenki hozzáférhet a felszínhez - az információhoz, miközben az összefüggések megértése jelenleg is mély előképzettséget igényel. Jelenleg még az is egy komplex tudást előfeltételez, hogy meg tudjuk ítélni hogy mire hagyatkozhatunk.

Dunning-Kruger-hatás

Az ősi túléléshez szükséges ráhagyatkozási igény és a modern "magam is mindennek utána tudok járni" élménye között feszültség tátong, amelyet a pszichológia Dunning-Kruger-hatásként ismer. Ez nem azt jelenti, amit sokszor így írunk le: "mindig a hülyék magabiztosak".

Annyit jelent, hogy egy bizonyos tudásszint alatt nem vagyunk képesek felmérni, hogy hol tarthatunk a megismerésben.

Csak arról tudunk gondolkodni, amiről már van mentális reprezentációnk. Így érthető módon nem tudjuk belátni, hogy mit nem tudunk. Legfeljebb azt tudhatjuk, hogy nem tudjuk.

Ami a magabiztosságot adja tehát: a nemtudás; annak fel nem ismerése, hogy nem tudjuk. Az ismereteink bővülésével kezd láthatóvá válni, hogy mennyi mindent nem tudunk még valójában. Ez a torzítás mindannyiunkra jellemző minden olyan kérdésben, amihez nem értünk, ezért mindenkor figyelmeztetnünk kell magunkat a jelenlétére. Különösen fontos lenne, hogy kérdéseinkkel azokhoz forduljunk, akik nagyobb tapasztalattal, átfogóbb tudással rendelkeznek.

Buborékjaink

A digitális információs környezet súlyosan felerősítette ezt a torzítást bennünk.

Amíg a minden pillanatban rendelkezésünkre álló világháló és mesterséges intelligencia egy hozzáértő számára ténylegesen jelentheti a kognitív kapacitásának kiterjesztését, addig annak, aki nem tudja, mit nem tud, azt az illúziót keltheti, hogy az információ, amit kapott hiteles és elegendő lehet a kérdés lezárására. Az a meggyőződés, amit végigküzdöttünk, mélyére lementünk, szakértők véleményével egyeztettük, nem ugyanaz, mint elolvasni néhány összefoglalót és a meglévő ismereteink közé beilleszteni.

Az algoritmusok nem semlegesek, olyan tartalmakat mutatnak, amelyek illeszkednek a meglévő érdeklődésünkhöz és gondolkodásunkhoz. Így főként azokkal az információkkal találkozunk, amelyekre egyébként is rákerestünk, vagy amelyek megerősítik azt, amit már eleve gondoltunk. A digitális tér is csupán egy olyan buborékba zár, amelyet a mentális reprezntációink megengednek. Ami teljesen kívül esik ezeken a kereteken, gyakran el sem jut hozzánk, vagy ha igen, akkor figyelmen kívül hagyjuk. Az algoritmusok a belső működésünket külső rendszerré erősítik és saját visszhangkamráinkban élünk. Így nemcsak az válik nehézzé, hogy felismerjük a tévedésinket, hanem az is, hogy egyáltalán találkozzunk olyan információkkal, amelyek megkérdőjelezhetnék meggyőződéseinket.

Mindez a tudás illúzióját kelti, ami veszélyesebb, mint a tájékozatlanság.

Meggyőződéseket alakítunk ki adott esetben téves információk, vagy téves következtetések alapján. Amikor egy kérdésben tájékozatlanok vagyunk, azt tudjuk és nyitottak maradunk új információkra.

Ha már kialakult egy meggyőződésünk, akkor később sokkal nehezebb lesz felülvizsgálnunk a megerősítési torzítás miatt.

Ugyanúgy, ahogy korábban is jobban jártunk, ha nem mi mondtuk meg a törzsnek, hogyan kell vadászni, ha mi gyűjtögetéssel töltöttük az elmúlt húsz évet, most is jobban tennénk, ha azokra hagyatkoznánk, akiknél a tapasztalat és a tudás van.

Hogy a ráhagyatkozás és a bizalom ma miért olyan nehéz, arról a következő bejegyzésekben még írni fogok.