A "meg akarom érteni" mint traumaválasz

Fónagy Péter egy interjúban elmesélt egy történetet egy elítélt gyilkossal folytatott terápiáról. A férfi mentalizálatlan volt s sem a saját belső élményeihez, sem más emberek élményeihez nem tudott kapcsolódni, így amit tett, arról sem gondolkodott sokat. A terápia során kiderült, a férfit apja többször kegyetlenül megszégyenítette gyermekkorában, elmeséli, hogy például levizelte őt. Így a fejlődése során a gyermek arra jutott, hogy ez valami olyasmi, amit nem lehetséges felfogni, megérteni. Sőt, ha megérteném, talán belehalnék. Nem gondolkodott többé arról, hogy egy másik ember mit, miért csinál, vagy egyáltalán hogyan érez.

Azonban hasonló élményekre lehet teljesen másképp reagálni. E megküzdések egyáltalán nem tudatosak és sok egyéb tényezővel van összefüggésben, hogy mi jön ki végül az egyenletből. Nem felelős érte egy gyermek, az biztos. Ez a két történet egymás mellé helyezve elindíthatja bennünk a jogos gondolatot: vajon innen indulva, mennyiben és mely pontokon volt a szereplőknek valóban szabad döntési lehetőségük az életük során?

A másik eset, amellyel találkoztam s amely számomra erősen felkavaró és megrendítő, nagyon hasonlóan indul. Itt egy kislány élte meg visszatérően, hogy alkoholista apja mutogatja neki a nemi szervét s közben közli:

"innen estél ki, te kis geci".

Hasonlóan megszégyenítő, hasonlóan kegyetlen s hasonlóan értelmetlen. Ez a kislány viszont aképp reagált, hogy mindenképpen szerette volna megérteni, hogyan történhetett ez meg. Ő így védte magát. Ő azt élte meg, ha nem értem meg, lehet, hogy belehalok. Az élete további része a kényszeres megértés jegyében telt. Gyakran újraélve azt, hogyha nem értem meg, belehalok. Ez a megküzdés nagyon közel is engedte a fájdalmat, nem hagyott teret elkerülésnek, így ezzel az eszközzel kellett megtalálni a talajt.

Ez egy folyamatos, kényszeres valóság- és értelemkeresés, mely egy bizonyos pontig adaptív megküzdésnek is tekinthető, például ez a nő pszichológus lett, nem pedig gyilkos. Ám nehézségekkel is jár. Az életben nagyon sok olyan élmény van, ami éppen attól izgalmas és jó, hogy illúziókat tartunk fenn, játékosan, közösen. Akadályozott lehet a hit legtöbb formája is, ami hajlamosít a reménytelenségre s a depresszióra. Sok olyan dolog van, amelyet nem lehet megérteni vagy megtalálni az egyértelmű okát. Sok olyan kapcsolódás és helyzet van, amely nem kínál transzparenciát s ezzel nehéz együttélni annak, aki egyértelműségekre vágyik, érteni akarja, ebben a pillanatban mi történik vele.

Ez egy erős kontroll, amit az ember nem a másikon gyakorol, hanem a saját elméjén, hogy találjon kielégítő magyarázatot arra, ami történt. S ebben nagyon el lehet fáradni végül, mert a hangsúly nem a magyarázaton van, ami megnyugtat, hanem a valóság letapogatásán. Az adja a biztonságot, ha minél jobban átlátható, miben van. Nem egy elsőnek elérhető magyarázat, hanem A magyarázat. Hogy például annak a hányingerek, amit érez, ami biztosan itt van, pontosan mi az oka. Az igazsághoz az ember mindenképp közelebb kerül, ahogy az illúziók lebontásához is.

Ami ebben a folyamatban elhozott valamiféle megkönnyebbülést, az két dolog volt. Az egyik, hogy egy ilyen működés eszkalálódása óhatatlanul elhoz egy olyan élményt: hogy nyugodtan elég, ha a hányingert érzem, gondolkodtam eleget rajta, mit jelent, most már csak rábízom magam a hányingerre. Akkor elég lesz ennyi is nagyon sok helyzetben végül. Illetve a tudatos jelenlét gyakorlása sokat segíthet, hiszen a jelenben sokkal tisztábban fogható meg, mi az, ami van és mi az, ami nincs. A jelenben inkább egyértelműségek vannak.

Illetve, ami minden folyamatban ugyanígy megvan: milyen előnyei vannak ennek a működésnek? Azért az nagyon jó érzés, hogy mindig kéznél van az embernek a hobbija, s elképesztő flow állapotokat lehet megélni ezekben a gondolatmenetekben. Kimeríthetetlen szenvedély is egyúttal.

Tehát valamiképp elvezette éppen ez a működés őt ahhoz a belenyugváshoz: a legtöbb esetben bízhatok magamban, nincs feltétlenül szükségem már rá. A folyamat végén megköszönte, amit eddig érte tett. Megtartotta az ajándékát s elbúcsúzott attól a részétől, amelyre már nincs szüksége.