Ki a gonosz, ki a jó?

Mi a gonoszság, ha van ilyen?

A legkézenfekvőbb, hogy az "eredendően gonoszok" a dark tetrad tagjai. A szociopaták, a nárcisztikusok, a machiavellisták és a szadisták.

Közös D-faktor (Dark Factor of Personality): Az egyén általános beállítódása, hogy a saját hasznát maximalizálja, másokét pedig vagy ne vegye figyelembe, vagy kifejezetten rosszindulatúan csökkenteni akarja. Ezt aztán különböző hitrendszerekkel igazolja, ami megvédi a bűntudattól vagy a szégyentől.

---

Néhány könyv, amely segít megérteni e működéseket s azt is lehetővé teszi, hogy ne essünk abba a hibába, hogy ne embereket lássunk a működések mögött:

• James Fallon: A pszichopátia belülről

• Patric Gagne: Szociopata

• Niccolo Machiavelli: A fejedelem

• Bereczkei Tamás, Birkás Béla, Czibor Andrea: A lélek sötét oldala

• Bánki György: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról

• Glen O. Gabbard, Holly Crisp-Han: A nárcizmus és sérelmei

  
  
  
  

Az ilyen és más jellegű pszichiátriai zavarok komplex bio-pszicho-szociális okokra vezethetők vissza. A dark tetraddal kapcsolatban sem lehet leegyszerűsítően gonosz emberekről beszélni. Az organikus okok mellett sok esetben gyerekkorban elszenvedett hosszan tartó ártalmakról, traumákról kell beszélnünk. Az olyan kijelentések, hogy "nekem is traumatikus gyerekkorom volt, mégsem lettem gyilkos", szintén leegyszerűsítőek, mert nem jártuk a másik útját. A megértés nem jár együtt a bántalmazó, "gonosz" tett alóli felmentéssel.

Azonban nem csak pszichiátriai kórképek esetén beszélhetünk "gonoszságról", mindannyiunknak van árnyékrésze. Ezeket sokszor igyekeznénk önmagunk elől is titkolni vagy legitimálni, sokszor ötletes elhárító mechanizmusokkal, leginkább tudattalanul. Az önismeret éppen ezért igényel nagy bátorságot és sok időt-energiát, mert nem csak azt találjuk a tükörben, amit látni szeretnénk. Minden ember felelőssége, hogy ezt az utat mégis, minden nehézsége ellenére vállalja, mert a "gonoszságainkkal" való szembenézés az első lépés ahhoz, hogy azokat minimalizálni tudjuk, illetve, hogy megláthassuk, az egyetemes.

Többek között a humanisztikus és a transzperszonális pszichológia szerint mindannyiunknak van esélye jobb emberré válni, bár kétségtelen, hogy sokunknak ehhez jóval hosszabb és nehezebb utat kell bejárnunk. Ilyen értelemben a jóságot én az erőfeszítésnek is tekintem, hogy jobb emberré váljak.

Maslow-t a legtöbben a szükségletek piramisáról ismerik. Eszerint az önmegvalósításhoz- amely valamiképpen a "jóság", a nem ártás előfeltétele - szükség van az alapvető szükségleteink kielégítésére. A biológiai szükségletek mellett a pszichés szükségletek kielégítése is legalább olyan fontos, s a biztonság az egyik legalapvetőbb igényünk mind közül.

"Gonoszak" vagyunk, hogyha éhesek, álmosak vagyunk, legalábbis türelmetlenek vagyunk a boltban, ledudáljuk az utakon a másikat, kiabálunk a gyerekünkkel.

"Gonoszak" vagyunk, ha félünk. Szeretnénk megvédeni magunkat, s az ehhez szükséges eszközöket legitimnek tekintjük, legyenek azok akármilyenek. Egyénenként változik, ki mitől fél. Kinek mi jelenti a biztonsága elvesztését. Sokszor ezek sémaszintű, nem reális félelmek. Komoly pszichológiai munka azt tisztázni magunkban, hogy milyen félelmek vezérelnek bennünket s egy-egy helyzetben mennyire a valóságra reagálunk. Nem vagyunk ugyanis "gonoszak", ha jogosan védjük magunkat (persze az eszközök között is különbséget kell tennünk), "gonoszak" vagyunk viszont, ha nem lenne rá szükség, de foggal-körömmel harcolunk ott, ahol nincs veszély, csak békében lehetnénk, ha nem félnénk annyira. S arra a képességre, hogy meg tudjuk ítélni a különbséget, hosszú önismereti folyamat árán tehetünk szert.

Fordulópont és nagy felismerés, hogy mások nem gonoszabbak nálunk, hanem olyan traumákon mentek keresztül, vagy olyan elemi szükségleteik maradnak kielégítetlenül, olyan sémákkal élnek, amelyek nem teszik lehetővé, hogy biztonságban érezzék magukat a világban. Így fel is hagynék a gonosz szó használatával, mert itt vagy organikus okok vannak (jó példa a demenciában sokszor tettenérhető személyiségváltozás, amikor kedves szeretetteljes nagyszülőnk egyszerre "gonosszá" válik), vagy fájdalmak és komplex traumák. Örülhetünk, hogy nem mi éltük át mindezeket. Ugyanakkor megvannak a sajátjaink, amelyekre sokszor nehezen tudunk ránézni. Mindemellett a humanisztikus pszichológia és magam sem gondolom, hogy ne volna szabad akarat. Csupán azt, hogy az nem mindenkinek egyformán könnyen elérhető.

Sokszor látjuk azt, hogy bizonyos emberek a legkritikusabb élethelyzetekben is helytállnak és növekedni tudnak (pszichológiai értelemben!, az anyagi növekedéshez nem feltétlenül van szükség egészséges pszichére, sőt néha azt látjuk, hogy hasznos, ha mindez nincs meg), s sokan pedig a legszerencsésebb élethelyzetben, amikor mindenük megvan, akkor is félnek és támadnak. Az egyiküknek van "hamubansült pogácsája", a másik nem kapott ilyet, de nem igaz az, hogy nem szerezheti meg útközben. Felépíteni önmagunkban a jó embert, amennyiben kevesebb a "hamubansült pogácsánk", sokkal nagyobb munka, mint helytállni a világban, így tehát a mentális egészség korántsem egyenlő a világhoz való jó alkalmazkodással. Viszont jól kell alkalmazkodnunk először, hogy megteremthessük a biztonságot, ami már lehetővé teszi a növekedést.

Na de nézzük a jó embereket

A humanisztikus irányzat alapfeltevése, hogy az ember eredendően jó. Legfontosabb képviselői Carl Rogers és Abraham Maslow. Rogers a feltétel nélküli elfogadást hangsúlyozta, illetve a jól működő személyiséget önmegvalósítóként definiálta, akinek aktuális énje egyre közelebb áll az ideális énjéhez. Az ideális én azonban lehet téves alapokon nyugvó, amikor olyan kisgyermekkorban kialakult hiedelmekkel élünk, hogy ilyen vagy olyan embernek kell lennünk. Ez nem a szabad akaratunkat tükrözi és éppen ellentétes az önkifejezéssel vagy az önmegvalósítással. Az inkongruencia, vagyis a nem hitelesség azt jelenti, hogy sokszor nem vagyunk képesek szembenézni valódi működésünkkel, amiért elhárításokkal élünk. Minél teljesebb őszinteségre vagyunk képesek a saját működésünket illetően, annál inkább a hitelesség felé tudunk elmozdulni. A növekedéshez a reális énkép elengedhetetlenül szükséges.

Egyéb irányzatok leginkább a pszichopatológiákkal foglalkoztak, vagyis a legkevésbé "jól működő" egyénekkel. A humanisztikus és a transzperszonális irányzat képviselői az ember számára elérhető legteljesebb működést igyekeztek vizsgálni.

Maslow a B-gondolkodást (being) úgy írja le, mint amikor meghaladjuk önmagunkat, önzetlenül és tárgyilagosan vagyunk képesek gondolkodni. A másik személy saját jogán, saját létében való megismerése ez, ahol nincs utalás az illető szükségletkielégítő vagy szükségletkielégítést akadályozó tulajdonságaira. Az illető értéke nem attól függ, hogy az a megfigyelő számára értékes-e. Ha olyan érzésünk lenne ezt olvasván, hogy ezzel ritkán találkozunk, azt nyugodtan érvényesítsük. Mindez az önmegvalósító emberek sajátja, s ők nincsenek sokan. Mi többiek viszont már ma elkezdhetünk reflektálni a hiányainkra, mert a D-gondolkodás (deficit) viszont hiányalapú. Ezek olyan gondolatok, amelyek alapszükséglet vagy hiányszükségletek kielégítése szempontjából szerveződnek. Amikor szükségünk van a másikra, nem pedig kíváncsiak vagyunk rá. Mi is érezzük, amikor kellünk, de azt is, amikor nem önmagunkért.

---

Könyvek önmegvalósításról, csúcsélményről, az ember elérhető legmagasabb működéséről:

Carl Rogers: Valakivé válni

Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé

Abraham Maslow, Robert Assgioli, Ken Wilber: Bevezetés a transzperszonális pszichológiába

Ken Wilber összes, kiemelten Áldás és állhatatosság, Integrál meditáció

Csíkszentmihályi Mihály: Flow könyvei

---

Összeegyeztethetetlennek tűnhet a feltétel nélküli elfogadás azzal, hogy felmérjük, hogy nekünk vagy a másiknak nincs reális énképe vagy nem reális a világról, helyzetekről alkotott képe. Pedig ez integrálható. Sőt, a felismerés, annak elfogadása, hogy nem vagyunk tökéletesek és mások sem azok, vezet az önmagunk és a másik feltétel nélküli elfogadásához. És az aktuális énünk és az ideális énünk közötti távolság sem feltétlenül kell, hogy rossz érzésekhez vezessen (s ha szembenézünk e különbséggel, elkerülhetőek lehetnek a patológiák). Integrálhatjuk a kettőt, ez a fejlődés útja. Sőt, ezt nevezhetjük spiritualitásnak, hiszen látjuk önmagunkat úgy, ahogy pillanatnyilag még meg nem valósult a létezésünk. De el tudjuk képzelni.

Némi bátorságra van szükségünk, hogy elinduljunk, vagy folytassuk a megkezdett utat.

Maslow szerint a mentális egészség többek között a világosabb, hatékonyabb valóságészlelésen alapul. Magam ezt elsődlegesnek tekintem, mert a jól funkcionálás a világban még nem teljesen írja le a fogalmat, benne hagy elég sok patológiát. A siker, a jól működőnek tűnő kapcsolatok (nagyon kielégítően lehet hosszú ideig, élethosszig hiányok mentén kapcsolódni), a megfelelő stresszkezelés (elkerülők előnyben) nem mond sokat az egészséges pszichéről. A reális én- és valóságérzékelés annál inkább.

Az a szemlélet, hogy a másik ember nem gonoszságból bánt, és igyekszünk megérteni a motivációit és működését, még nem tesz minket sebezhetőbbé, sőt. Nem leszünk tőle "balekok", csupán elkezdjük megérteni, mi zajlik a másikban. Ennek előfeltétele, hogy a saját működésünkkel, motivációinkkal, hiányainkkal, félelmeinkkel tisztába kerüljünk. Nem könnyű út, de mégiscsak jobb, mint hiányalapon szervezni az életünket, tudattalanul, a sötétben tapogatózva.

A növekedés nemcsak jutalmakkal és örömmel jár, hanem sok belső fájdalommal is... Minden előre irányuló lépés az ismeretlenbe hatol, amiben veszélyek is rejlenek, és egyben azt is jelenti, hogy fel kell adni valami ismerőset, jót és kielégítőt. Gyakran elválást, elszakadást jelent, még akár újjászületés előtti meghalást is, ami együtt jár a nosztalgia, a félelem, a magányosság és a gyász megjelenésével. Gyakran az egyszerűbb, könnyebb és kevesebb erőfeszítéssel járó élet feladásával jár, cserébe pedig nagyobb követelményeket támasztó, felelősebb, nehezebb életet kap az ember. Az előrevivő növekedés e veszteségek ellenében megy végbe, így bátorságot, akaratot, döntést és erőt követel meg az egyéntől, valamint védelmet, megengedést és biztatást a környezettől...

A bejegyzést Abraham Maslow A lét pszichológiája felé című könyvében olvasottak ihlették.