Amikor a kedvesség védekezés

A fawn-válasz

A traumára adott idegrendszeri válaszok közül jól ismert a harc, a menekülés és a lefagyás.

Nagyon gyakran találkozunk azonban egy negyedik reakcióval, ami csak később került be a köztudatba, ez pedig a fawn, azaz az alárendelődő, engedékeny alkalmazkodás. (Egységes magyar fordításával nem találkoztam, hízelgésnek is olvastam már.)

Ez a válasz társas helyzetekben aktiválódik, amikor a fenyegető másikat nem tudjuk elhagyni, kontrollálni vagy nem lehetséges szótlannak maradni. A rendszer egyetlen elérhető lehetősége ilyenkor a másik fél igényeihez való alkalmazkodás. Felnőttként kevés reálisan az ilyen helyzet, bár kétségtelenül van. Sokkal gyakoribb azonban, hogy más választ is adhatnánk, ha az idegrendszerünk nem erre lenne berendezkedve. Ha nem csupán úgy érzékelnénk, hogy nem tehetünk mást, már csak azért sem, hiszen kedvesek vagyunk, jószándékúak és önzetlenek. Ha másképp tennénk, identitásunkban is sérülnénk.

Ugyanúgy, ahogy a többi válasz, lehet életreszóló statégia a kapcsolatainkban, ha gyermekként azt tanultuk meg, hogy ez az egyetlen lehetőség a túlélésre, vagyis ezt várták el a szüleink. Talán az is baj volt, ha ellentmondtunk, talán az is, ha visszavonultunk és az sem volt megengedhető, hogy ne reagáljunk.

De vajon így lehetett-e akkor és lehet-e most valóban kapcsolódni másokhoz?

A felszínen szinte megkülönböztethetetlen, ezt az alkalmazkodási reakciót gyakran tévesztik össze a kedvességgel és az empátiával. Nem azért mondunk igent vagy adjuk oda mindenünket, mert egyetértünk vagy mert önzetlenül szeretnénk élni s valójában nem ragaszkodunk a tárgyainkhoz, hanem, mert félünk a következményektől. Nem feltétlenül a büntetéstől, hanem például meggyőződésünk, hogy másképp nem vagyunk elfogadhatóak, nem fognak minket szeretni.

Jellemző a saját szükségletek elnyomása (gyakran nincs is tisztában az illető a saját igényeivel), a túlzott segítőkészség (a segítő identitás mögött sokszor áll ez, sokszor meg a nárcizmus:), a konfliktuskerülés bármi áron, a nemet mondás, határhúzás nehézségei, a megbocsátó, szemethúnyó működés.

Vajon kedves és önzetlen vagyok vagy csak félek?

Hogyan döntheted el, hogy kapcsolataidban, értékrendedben a félelem vezérel vagy valódi, megdolgozott az etikai iránytűd, amely miatt igyekszel önzetlen és kedves lenni másokkal? Honnan tudod, hogy megbocsátásod a megértésből fakad, vagy zsigerileg nincs jogod haragudni?

Nehéz erre válaszolni, sokszor annyira az identitásunk része lesz ez a működés s a társadalom sem mindig tesz különbséget, ez egyszerűen jóságnak tűnik, azok pedig szívesen vagyunk.

• Talán az első, hogy önmagammal is így bánok-e? Vajon magammal is tudok kedves és empatikus lenni? Ha igen, vajon amikor bántanak és megbocsátok, nem marad-e ki az önegyüttérzés a folyamatból?

Elképzelhető, hogy annyira a másikat szeretném megérteni s felmenteni, hogy ne álljon fenn tovább a konfliktus, hogy nem is törődöm a saját érzéseimmel. Talán nem is érzem őket. Objektíven bántanak, de én nem így interpretálom magamnak. Előfordulhat, hogy a környezet jelzi, például azzal, hogy felteszik a kérdést: miért tűröd ezt? Te magad pedig nem érted, hiszen ez semmiség vagy titkon azt gondolod, milyen ítélkezőek, nem is értik a helyzetet.

Egészséges módon megbocsátok, miután megvigasztaltam önmagam s elismertem a fájdalmam. Megértem a másikat, hogy ő ebben a helyzetben így tudott működni (ehhez erős mentalizációs képességre van szükség). Végül határt húzok, hogy ne szenvedjem el újra ugyanazt, s jelezzem a másiknak, hogy ez nekem nem fér bele. Ez az élmény nem tölt el szégyennel vagy azzal a gondolattal, hogy nem vagyok elég megértő. Az sem elkerülés, teljesen egészséges, ha érzelmileg húzok csak határt s nem magyarázom el a helyzetet a másiknak. Persze ez akkor igaz, ha egyértelmű a másik emberről, hogy nem tud hasonló módon részt venni a helyzetben és nem kíváncsi a magyarázatra.

• Ha mindenre igent mondasz.

Kellemetlenül érzed magad, ha vissza kell utasítanod egy kérést vagy közeledést, nehogy megbántsd a másikat. Sokszor ezzel túlterheled magad vagy végül kiderül, hogy a másik félreértette a kedvességed. Néhányszor még dühös is lehetsz végül, hogy kihasználnak (pedig a másik nem látott mást, minthogy szívesen jössz), vagy értetlenül állsz azelőtt, hogy miért nem veszi észre magát a másik, hogy nem vagy vevő a közeledésére (talán azért, mert ezzel ellentétes jeleket adsz). De az is lehet, hogy egyszerűen akkor érzed magad komfortosan, ha a másik jól van. Ám ez önmagában nem empátia, az idegrendszered ezt ismeri biztonságnak, minden más félelmetes.

Egészséges módon azzal körvonalazzuk magunkat s értékeinket, igényeinket, hogy van, amire igent mondunk s van, amire nemet. Nem tud értéke lenni igenjeinknek, ha nincsenek mellette egyértelmű nemek.

• Ha nem kell meghaladnod önmagad ahhoz, hogy "jó" légy. Ha túl önazonos ez a szerep, mindig is, már gyerekként is nagyon "jó" voltál. Fel se merül, hogy nem mindig kell "jónak" lenni.

A nem félelemből született jóság minden esetben megdolgozott. Elmondható, hogy mindenképpen kellemetlen érzésekkel jár, sőt valamilyen módon az identitás meghaladásával, ami nagyon nehéz munka. Tehát ezt akarni kell s nagyon erősen hinni az értékében. Ez akkor sikerülhet, ha hit vagy tudásalapú igényem van rá. Ha önalávető megküzdésem volt, az fog fájni, hogy ebből változom "valódibbá", önmagammá a funkcióim helyett (megkeresem önmagam, az igényeim s a határaim), ha egy másik megküzdéssel, a harcolj üzemmóddal élek, akkor pedig az abból változás lesz nehéz a "jóság" felé. Mindkét esetben önmagamat kell meghaladnom hozzá.

• Kevés a kölcsönös és valódi kapcsolódás. Túl sokszor érzed azt, hogy funkció vagy a másiknak s nem rád reagál.

Sokszor nehéz helyzetben van a másik ember is, mert azokra az igényekre kellene reagálnia, amelyeket magad sem tudsz letapogatni vagy kommunikálni. S nyilván vannak olyan emberek is, akik ennek a működésnek örülnek s használják.

Egészséges módon akkor tudok jelen lenni a másik számára, ha tudom körvonalazni önmagam s ő tudhatja, hogy kihez és hogyan viszonyul. Ha tudom közölni, ki vagyok s mire vagyok alkalmas, mire nem. Ezzel lehetséges a valódi kapcsolódás. S ennek magyarázata egyszerű: amíg egy túlélő megküzdés aktiválódik bennem a helyzetekben, egyszerűen az idegrendszerem nincs abban a nyitott, nyugalmi állapotban, amely lehetővé tenné a kapcsolódást.