Önismeret: önoptimalizálás vagy igazságkeresés?

Nem vagy-vagy, hanem is-is, önismeret az ember és a rendszer határán

Talán te is érezted már, hogy objektíven minden rendben az életedben. Fekszel a tengerparton a szeretteiddel, egy olyan könyvet olvasol, ami pont a következő szintre emel, tele felismerésekkel. Az élet nagyszerű, jól funkcionálsz a társadalomban, egyre cizelláltabb s kifinomultabb a gondolkodásod, a tested feszes, szép, megfelel a jelen elvárásainak, a gyerekeid készülnek az életeben való jól funkcionálásra - nemcsak azzal, hogy olyan könyveket olvasnak már most, ami hasznos, zenélnek, sportolnak, hanem jó anyaként érzelmileg is felkészíted őket. Szóval valahogy minden nagyon tökéletesnek látszik. Egyetlen dolgot kivéve, még mindig nem vagy "boldog", valami egyáltalán nem stimmel ezzel az egésszel. Erre már sok válaszod volt: traumatizált vagy, élethosszig lesz ezzel munkád, vagy talán nem jó a házasságod, valami még mindig hiányzik stb. S keresed magadban és a pszichológusnál a válaszokat. S tovább igyekszel magadat tökéletesíteni, hiszen milyen ember az, aki nem boldog ezzel?

Rengeteg illúzió, elvárás és szerep kapcsolódik a létünkhöz és azokhoz a társadalmi rendszerekhez, amelyekben élünk. Végigélhető az élet ebben az "illúzióban", ha minden adott a "jólléthez" vagy éppen semmi sem adott hozzá s végig kell járni az utat ehhez a "jólléthez. Történhet azonban sok minden az életünkben, amikor felsejlenek a repedések s érezzük, hogy valami nem úgy van, ahogyan "kellene" lennie. Vannak hiedelmeink, hogyha ezt vagy azt meghaladjuk, elérjük, akkor majd megváltozik valami. S amikor megtapasztaljuk, hogy nem változott a valami egyáltalán meg, megpróbáljuk megkeresni, mit változtassunk még meg, ahhoz, hogy megváltozzon végre a valami is. Szépen lassan egy ilyen munkában elkezdjük elveszíteni a kapaszkodóinkat, az illúzióinkat, amelyek a rendszerhez vagy emberekhez kapcsolnak.

Ez a jól funkcionálás felől nézve nem egy fejlődés, hanem annak ellenkezője. Ami azelőtt jó kapcsolatnak tetszett, az ezen a ponton játszma és szerepjáték, biztonságkeresés, szükség, feltételek sokasága. Ezt már nem választjuk, ezek már nem lehetőségek. Ugyanígy a rendszer illúzióira való rálátással is szűkülnek a lehetőségeink arra, hogy jól tudjuk magunkat érezni a helyzetekben.

Ez az élmény lehet nagyon erős kiábrándultság a világból, mely sok esetben depresszióval és reménytelenséggel párosul. S ez nem az a depresszió, amit azért érzünk, mert nem funkcionálunk jól a világban, hanem az, amit azért, mert ezekkel a feltételekkel nem is szeretnénk. S erre nem megoldás az, hogy azon dolgozzunk, miként lehet reményt varázsolni a régi eszközökkel. Teljesen más célokat érdemes megfogalmazni egy ilyen folyamatban.

Sokszor a pszichológia kritikájaként van megfogalmazva, hogy nem reflektál a valóságra, csupán az egyént optimalizálja arra, hogy mindjobban beilleszkedjen a meglévő rendszerbe s mindjobban elfogadja, elfedje magában a felszínre törő ellentmondásokat. Ehhez kínál adaptívabb válaszokat annál mint, amit a pia vagy a drog kínál. Bizonyos tekintetben egyet kell értsek ezzel. Ám mivel itt élünk, ebben a társadalomban, az ebben való működés teljesen érthető és kívánatos cél. Akinek ez eleve nem adott, miért ne lenne rendben, ha ebben segítséget kap? Ezt a kritikát jobbára azok fogalmazzák meg, akiknek adott a jól funkcionálás s éppen azzal kell foglalkozniuk, hogy ők miért érzik rosszul magukat. Természetesen ők más kérdéseket tesznek fel maguknak s más válaszokat is találnak, de ez nem azt jelenti. hogy aki túlélést keres a rendszerben, annak is éppen ezekről a kérdésekről kellene beszélni.

Tehát megfér egymás mellett az is, hogy megtanulunk s megtanítunk másokat megmaradni, túlélni a rendszerben és emellett igyekezhetünk megkeresni az igazságot, az ellentmondásokat. Sőt, akinek a túlélés kérdés, s ez nem csak akkor igaz, ha valaki szegénységből jött, s az életének egy jó részét kell arra áldoznia, hogy megteremtse az alapvető feltételeket az életeben maradáshoz - aminek a felelőssége ebben a rendszerben rá van tolva, hanem mindazokra is, akik traumát szenvedtek el s emiatt nem képesek biztonságosan kapcsolódni másokhoz, lehetnek akármilyen anyagi helyzetben. Ennek a feldolgozása is az egyén felelőssége. Akinek valamelyik nem sikerül, az "hibás". A legtöbbünknek erről szól az élete, hogy kilásson valamennyire a túlélőüzemmód mögül s maradjon valamennyi tér a "valóban megélt életre". És nagyon sokszor van szükség arra, hogy elfogadásra kerüljön az, hogy az én életem ezt tudja aktuálisan, s ebben kell valahogyan optimalizálnom önmagam, a gondolkodásmódom a helyzetről. Nem igaz, hogy ez nem segít vagy ne lenne helye az életünk egy bizonyos pontján vagy más sorsokra ne lenne ez igaz.

S amikor kiérünk a túlélőüzemmódból, sokszor a várt "valódi élet" nem az lesz, amire vártunk. Épp ezen a ponton derül általában fény arra, hogy hát nem az történik, amire számítottunk. Ezekkel a tapasztalatokkal újrastrukturáljuk az értelmezési kereteinket, hogy élni tudjuk, melyek sokszor újabb illúziókat szülnek. S sokszor ez már egyre nehezebbé válik. El tud jönni egy olyan pont, amikor nem szeretnénk újabb kapaszkodót fogni. Elkezdjük megnézni milyen lehet szabadon lenni mindezektől. Mit lehet egyáltalán így gondolni vagy merre lehet továbbmenni? Egyáltalán hogy lehet így élni? S ezen a ponton lehetséges újrakapcsolódni a világhoz, immár azzal a tudással, ami bennünk van. Azzal az elfogadással, hogy ez az élet. Ez az értelemkeresés és/vagy túlélés az adott keretek között.

Nem jobb egyik sem a másiknál, el fog telni az életünk valamelyik sodrásban, vagy váltakozva megélve mindezt. Ha abból indulunk ki, mekkora erőfeszítést teszünk nap, mint nap azért, hogy ezt ne lássuk, természetes, hogy felépítsük minden nappal azt a rendszert és védelmi vonalat, amelyben élni vagyunk képesek.

Megküzdés és értékrend kérdése is, hogy megértésre s a valóság letapogatására törekszem, vagy inkább az énvédelemre s a funkcionálásra. Kinek mi adja a biztonságérzetet, mi lett az alapvető megküzdése. Akármi is a motivációm az önismeretre, juthatok benne előre szépen, ki-ki a saját szükségletei mentén.

Volt olyan kliensem, aki tökéletesen tudatosra optimalizálta önmagát ahhoz, hogy a lehető legtöbb pénzt szerezze s a lehető legjobb szülő legyen az aktuális szakirodalom szerint.

Volt olyan is, aki a traumáit feldolgozva, nagyon magas szinten értette önmaga működését, az emberi kapcsolódások milyenségét, a szerepek elvárásait, a mások működésének sajátosságait. Jól értette a rendszer adta kereteket s azt is, hogyan lehetne benne funkcionálni. Ez azonban mégsem ment neki, mert az igazságkeresés mentén nem tudott ezeknek a szerepeknek megfelelni. Ami biztos, egyikük sem volt jól.

Úgy tűnik, hogy az emberi jóllét nem egyszerűsíthető le sem arra, hogy jól funkcionálok-e a világban, sem arra, hogy kivonulok egy olyan rendszerből, ami alapvetően diszfunkcionális működésre optimalizált s megpróbálok "jól" lenni a saját világomban.

A valóságkeresés útja sokszor nehezebbnek tűnik. Ez az út tele van illúzió és kapaszkodóvesztéssel. A fejlődéssel éppen kifelé megyünk a világ működéséből. Nem egyszer depressziónak tetsző élményeket élhetünk meg. A másik út több "boldogsággal" kecsegtet, több dolgot érhetünk el a világban, a kapcsolódásoktól a sikerekig, tárgyakig, egészséges testi működésig sok mindent. S egyáltalán nem elkülönülten megyünk az egyik vagy másik úton. Szélsőséges, hipotetikus esetben van olyan működés, amely nem engedi meg a valóságról való gondolkodást, míg van olyan is, amely nem enged meg semmilyen illúziót. A legtöbb esetben azonban mindkettővel élünk, mert nem lehet másképp.

A pszichológia számomra ennyiről szól. Hogy mindenkinek azt próbáljuk meg megadni, ami éppen neki, akkor elhordozhatóvá teszi a valóságát. A valóságkeresés sokkal közelebb áll hozzám, mert ez az én működésem, nekem ez ad biztonságot s eligazodást az életben, de sokszor nem segít a jól funkcionálásban a világban. S egyáltalán nem mindegy, hogy kinek mire van szüksége. Ettől még az én kereteimben a valóságra való törekvést látom a mentális egészség felé vezető útnak, de nem minden esetben erre van szükség. Nekem illúzió, neki az aktuális kerete a valóságához. Ezen a nyelven kell beszélnem hozzá, nem pedig a sajátomon.

Meggyőződésem, hogy el lehet találni egymáshoz, de mindenkihez más nyelven. Az ő valóságának a nyelvén. Nem bonthatjuk le egymás illúzióit a valóságkeresés nevében. Kell-e, szabad-e elvenni a kapaszkodókat másoktól? Az önmagába, saját értékességébe vetett hitét? Aligha. S hogyan lehet úgy megpróbálnom a saját értékeimet képviselni, hogy ezzel nem veszem el a másokét?

Az, hogy valaki egyre inkább le tudja vetkőzni a védekezését, félelmeit s illúzióit, nem egy magasabb szint, hanem egy másfajta út. Azt is jelzi, elegendően biztonságban érzi magát ahhoz, hogy mindezt meg tudja lépni. Emiatt nem tekinthet másokra "erkölcsi magas lóról", mivel olyan nem létezik. Nincs ilyen, mindannyian itt vagyunk a saját működésünkkel s az erkölcsi magas ló esetleg annyi lehet, hogy ezt elismerjük, s megpróbálunk egymással szót érteni anélkül, hogy bárki megalázva lenne a saját illúziórendszerében felépített valóságában - a létében valójában.

Azt is hiszem, hogy azoknak kell odatenni ehhez a biztonságot, akik erre képesek s levetkőzték énvédelmeik javarészét. Akiknek nem függ a biztonságuk a saját "illúzióváraiktól". Nekik meg kell engedni, hogy a másoké is létezzen, s ők meg is tudják engedni, s úgy kell valahogy mégiscsak megvédeni bizonyos megmaradt határokat, másokat, hogy erre figyelmesek maradjunk. Nem tűnik egyszerű feladatnak, abban viszont hiszek, hogy arra felé vezet az út, ha elismerjük, hogy a másik ott és akkor úgy tudott viselkedni, azt tudta érezni és azt tudta gondolni, semmi mást. Ezt nem kérdőjelezhetjük meg s ebben nem alázhatjuk meg. S csak ezután próbálhatunk valamilyen empatikus konfrontációt a saját integritásunkat is megjelenítve, azt élve, azt vállalva.