Traumatudatos etika - bullshit vagy a világ megmentője?

nehézségek a traumatudatosság elterjedésében

A traumatudatos szemlélet szerint az emberek viselkedése nem elszigetelt cselekedetek sora, nem is a "gonosz megszállása", hanem élettörténetük és idegrendszeri állapotuk függvénye. Egyre többet hallani róla, mégis elfogadottsága alacsony, ellenállásba ütközik.

Én a legtöbbször az életem során a naiv címkét kaptam meg a traumatudatos szemléletemre válaszul. Természetesen traumatizáltként így is tekintettem magamra, mint aki hibás, hogy így gondolkodik. Pedig ez a mondat is sokatmondó, aki engem naivnak mondott, ezt is mondta: "Ugyan már, nem kell mindenkit megérteni." Ebben különbözünk, valóban nem kell, ha nincs erőforrásod, ne tedd! Nekem viszont van s szeretném megérteni magamat, a másikat és a világot mindjobban. Így a naiv címkét is egyre kevésbé fogadtam el olyanoktól, akik bevallottan nem szeretnének megérteni másokat, így nyilvánvalóan engem sem.

Ahhoz, hogy értsük, miért nem akarják mások feltétlenül megérteni, amit én szerettem volna - hogy a másik miért tette, amit tett - ahhoz idegtudományi, traumaelméleti és társadalomtudományi felismeréseket hívok segítségül. Az alábbi szempontok segíthetnek megérteni, miért nem tud csupán racionális felismerés mentén norma lenni a traumatudatosság.

Azt nem remélem s nem is várom senkitől (már:), - ahogy egy kliensem fogalmazott - hogy mindenki Jézus Krisztus legyen. Ahogy magam is hiába fogadom el teljes mértékben a traumatudatosságot morális iránytűmnek, sokszor bekapcsol bennem a védekezés s nem tudok a másik számára biztonságos teret teremteni, ennyi önismeret s traumafeldolgozás után sem. Azonban az potenciálisan elérhető cél, hogy egyre többen elfogadják a traumatudatosságot mint etikai normát. Vagy mégsem?

1. A biztonság előrébbvaló, mint a kapcsolódás: kapcsolódás csak biztonságban lehetséges.

   
   

   Idegrendszerünk működése a túlélésünk szolgálatában áll. Az autonóm idegrendszer állapotai (nyugalom, harc/menekülés, lefagyás) meghatározzák, hogy mennyire tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ha az idegrendszer szintjén nem érezzük magunkat biztonságban, akkor automatikusan túlélő üzemmódba kapcsolunk: védekezünk, támadunk vagy visszahúzódunk. Ilyenkor az empátiához, önreflexióhoz, erkölcsi belátási képességünkhöz való hozzáférés csökken. Ez nem jóság vagy gonoszság, hanem biológiai kérdés.

   
   

2. A trauma újraszervezi a valóságérzékelést.

   
   

   A trauma nem csupán egy esemény, hanem testi-idegrendszeri tapasztalat, amely megváltoztatja a jelen érzékelésünket is. A túlélésre hangolt idegrendszer torzítja az észlelést: veszélyt sejthetünk ott, ahol nincs, a másikat is veszélyesnek látjuk alaptalanul, fenyegetésként értelmezünk semleges cselekedeteket (sőt, jó és pozitív irányúakat is).

   A logikus érvelés emiatt nem mindig működik, csak akkor ha az idegrendszer nyitott rá. Egy traumatizált idegrendszer nem nyitott rá.

   
   

3. A tudattalan sémák felülírják a belátást.

   
   

   A pszichodinamikus és kognitív elméletek hangsúlyozzák a korai maladaptív sémák szerepét. Ezek olyan alapvetések bennünk, amelyek meghatározzák önmagunkhoz, a másikhoz és a világhoz való viszonyunkat. Ellenállnak az érveknek, kőbe vésett igazságoknak tűnnek. Aki szerint a világ veszélyes vagy az emberek gonoszak s a gyanakvás a túlélés eszköze, a traumatudatos nézőpontot is fenyegetőnek fogja értékelni. A belátás itt identitásvesztés is lenne egyben, így nem lehetséges semmilyen érv elfogadása. Sématerápiás eszközökkel elérhető a változás.

   
   

4. A társadalmi rendszerek maguk is védekeznek.

   
   

   A társadalmi rendszerek is traumatizált logikával működnek. A versenyalapú, hierarchikus, kontrollra épülő szervezeti struktúrák nem érdekeltek abban, hogy a sebezhetőség, a törékenység (számomra ezzel a emberség) értékként jelenhessen meg.

   A rendszer is túlélni akar, de így nem tud, nem tudunk gyógyulni.

   
   

5. A belátás nehézségei

   
   

   - Elhárító mechanizmusok: A pszichoanalitikus megközelítések szerint a belátás legfőbb akadálya a védekező mechanizmusok jelenléte. Céljuk, hogy az én integritását fenntartsák s megóvják az egyént a szorongástól. Ilyen a tagadás, az intellektualizálás, projektív identifikáció, racionalizálás stb. Ez nem gyengeség vagy hiba, hanem szükséges, adaptív reakció volt mindarra, amit átéltünk. A lebontásuk nagyon fájdalmas és destabilizáló tud lenni.

   
   

   - Az énállapotok fragmentáltsága: Young sémaelmélete szerint a személyiség különböző énállapotok között vált. Az, hogy a felnőtt énrészünk belát valamit , nem jelenti azt, hogy egy-egy helyzetben nem a gyermeki, intenzív érzelmeket átélő s racionális gondolkodást nélkülöző gyermeki énrészünk jelenik meg. Sokszor elutasításra kerülnek a lehetséges belátásra vezető gondolatok, mert veszélyeztetik a kontroll illúzióját, az énképünket, sokszor az egész lényünket.

   
   

   - Kognitív disszonancia és identitásválság: Festinger kognitív disszonancia elmélete szerint az emberek belső feszültséget élnek meg, amikor hiedelmeik, értékeik és viselkedésük ellentmondásba kerülnek egymással. a traumatudatosság szembemegy az eddigi világmagyarázatokkal. A legősibb és legmélyebben gyökerező jóról és rosszról alkotott képzeteket kellene meghaladni, legalábbis máshogyan keretezni ahhoz, hogy gondolkodni lehessen erről. Alapvetően a kollektív tudattalanban nagyon mélyen beleivódott a jó és a rossz kettőssége. Ha az alapvető hiedelmeink meginognak, az nem puszta feszültség, hanem identitásválság. Ki vagyok én, ha nem a hiedelmeim s a gondolataim? Hatalmas munka az addigi énrendszer átszervezése.

   
   

   - A mentalizációs képesség fejlettsége (Fónagy, Bateman): A mentalizáció az a képesség, hogy észleljük és értelmezzük a saját és mások viselkedését mentális állapotok alapján. A trauma károsítja ezt a képességet. A belátáshoz szükséges, hogy legyen hozzáférésünk az érzelmeinkhez, belső világunkhoz. Tudjuk azt, hogy az élmény nem azonos a teljes valósággal, és hogy más emberek is komplex belső világgal rendelkeznek. Akinek a mentalizációs képessége sérült (pl.: borderline, nárcisztikus, elkerülő működések), nehezen tudják fenntartani a realitást, ha az fenyegetést jelent az énképükre, a belátás túl veszélyes lehet.

   
   
   
   

   Mi teszi akkor lehetővé a gyógyulást?

   
   

Szükség van bizonyos fokú idegrendszeri szabályozottságra, ami lehetővé teszi a reflexiót.

Szükség van bizonyos fokú idegrendszeri szabályozottságra, amely lehetővé teszi a reflexiót.

Fejlett önreflexiós képességre, amely az egyéni működés felismerését és elfogadását is magába foglalja.

Etikai orientáció, amely az egyéni védekezés mellet is megtartja az iránytűt: akkor is helyes, ha én magam aktuálisan nem tudom teljeskörűen megvalósítani.

Ambivalencia-tűrés: ami lehetővé teszi, hogy valaki egyszerre vállalja hiányosságait, mégis elköteleződjön a fejlődés mellett.

Mindez nem adottság, hanem folyamatos munka eredménye, tanulás és gyakorlás eredménye, egy újjászervezett identitás, amelyben a trauma nem tűnik el, de már nem irányítja az egész rendszert.

Ehhez viszont a megértésre való törekvés, a valóságkeresés mint kontroll s megküzdés mellett eleve alap volt a traumatudatos szemlélet. Ha normává válhatna, mindenki számára adott lehetne az a tér, ahol gyógyulhat és nem újra és újra sérül. Azokat a feltételeket kell megteremteni, ahol az idegrendszer elég nagy biztonságban érezheti magát ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon saját maga valóságához és másokhoz is. Ha valaki megküzdötte a maga útját, nem mindig és mindenhol, de képes lehet ezt a biztonságos teret nyújtani a másik ember számára.

A belátás nem csupán megértés lesz, hanem egyszersmind etikai állásfoglalás s innentől kezdve egyértelmű felelősségvállalás is az életemért.

Erikson integritásnak, Frankl egzisztenciális felelősségvállalásnak, a humanisztikus pszichológia önmeghaladásnak hívja mindezt.