A bántalmazás dinamikája

Most - Túlélő leszel, nem áldozat

Szerencsére Tisza Kata könyve nekünk már tananyag volt pszichológia szakon. Akkor már számomra régóta referenciapont volt, ahogy és amit ír, s nagyon örültem, hogy tanulmányaim során is találkozom ezzel a könyvvel, hiszen megkerülhetetlenül fontos, hogy felismerjük a bántalmazást. Nem csak, amikor velünk történik, de azt is, ha a környezetünkben. Hiszen nagyon sok oka van, amiért a bántalmazás láthatatlan marad, ha nem tudjuk, hogy mire figyeljünk. S a bántalmazás dinamikája olyan, hogy mi magunk, ha benne vagyunk, is nagyon nehezen szembesülünk vele sokszor. Az életünk s a környeztünkben élők élete múlhat azon, hogy felismerjük-e, mi történik.

Aktualitása van számomra mindenképp, hogy a témával foglalkozzak. Saját bőrömön tapasztalom, hajléktalan emberekkel foglalkozva hétről hétre tapasztalom, a társadalmi folyamatokat szemlélve pedig mindenki számára valóság ebben a dinamikában létezni.

Itt most a könyv csupán, mint referenciapont jelenik meg, melyet ebben a kérdésben mindenképp ajánlok, ám a saját megéléseimről s gondolataimról szól elsősorban a bejegyzés.

---

A bántalmazó dinamikában eljön egy pont, amikor már nem csak sejted, de teljesen egyértelművé válik a számodra, hogy itt neked létezni nincs jogod. Ez gyakran ki is mondódik explicit módon. Nem biztos azonban, hogy ilyen egyértelmű. Van, hogy a valóságodat kérdőjelezik meg. Szeretnék, hogy te magad is elhidd, nem az az ember vagy, akinek gondolod magad. A jogaid követelőzések, a kéréseid zsarolások. Védenéd magad, mert érzed, hogy ez nincs rendben, de rendre az a válasz, hogy veled van valami baj, tudnod kellene, hol a helyed, el kellene tudnod fogadni, hogy neked itt nincs semmilyen jogod, létezni sem, nemhogy egyenrangú viszonyulásra. Önreflektív, jószándékú ember ezeken a jelzéseken elgondolkodik. Nem szeretne bántani, így mindent megtesz, hogyha jelzést kap arról, hogy bántott, hogy bocsánatot kérjen, megértse a másikat. Igyekszik legközelebb nem bántani. Végül már kérni sem, hiszen az követelés, elmagyarázni az érzéseid, hiszen az panaszkodás, mártírkodás és manipuláció. Ilyet te nem akarsz, hát nem teszed.

---

Eljön azonban mindig egy fordulópont, ahol felismered, hogy elértél az aljáig. Hogy te azzal bántasz, hogy létezel s nem tudsz tovább hátrálni s "változni", mert itt, ebben a rendszerben neked semmi sem megengedett, te nem fogod tudni jól csinálni, mert a másik már eldöntötte, hogy te ne létezz. Az mindig egy nagyon erőtejles jelzés, ha megfordul a fejedben az öngyilkosság gondolata. S ilyen rendszerekben sajnos ez egyáltalán nem ritka. Nagyon explicit módon fejezi ki, hogy belsővé tetted a parancsot, hogy "ne létezz". Még ez előtt a pont előtt is feltűnhet, ha önbántalmazásban vagy. Neked is és a környezetednek is. Egyre többször kérdőjelezed meg magad, kevesebb az öngondoskodás, már nem kérsz segítséget, már nem akarsz beszélgetni, elcsendesülsz, több alkoholt iszol, karmolod, vagdosod magad, egyre többször mondod ki, hogy nem akarok így élni, megcsúnyulsz, megbetegszel, nem eszel...

Azonban a legtöbb helyzetben van segítség. Amelynek első és legfontosabb lépése, hogy te magad felismerd, hogy miben vagy. Tisza Kata könyve ebben is hatalmas segítség. Hogy te magad ne hidd el, hogy rendben van az, hogy a másik feljogosítottságában akár azt is elvárhassa tőled, hogy ne létezz. Figyelj magadra, a tested jelzéseire s ismerd fel a dinamikát. El kell hinned, hogy jogod van létezni, jogod van az lenni, aki vagy s jogod van segítséget kérni. Jogod van "kiteregetni a családi szennyest", jogod van az érzéseidhez - főleg akkor, ha gondosan reflektálsz önmagadra s így pontosan tudhatod, hogy mire reagálsz. Kérj segítséget a környezetedtől, írj blogot, járj szakemberhez. A legegyértelműbb jelzése, hogy nem te vagy a bántalmazó, az, hogy szembe mersz nézni őszintén önmagaddal és ha azon kapod magad, hogyha legalapvetőbb jogaid gyakorlását is feljogosítottságnak éled meg. Ha olyan kicsire összehúztad már magad, hogy szinte nem is létezel, de így is te vagy bántalmazónak címkézve, hogyan lehetnél bántalmazó? Ha semmiféle hatalmad nincs, a létezésedért koldulsz, hogyan lehetnél bántalmazó? A bántalmazónál hatalom van s feljogosítottság tudat. Ami arról szól, te miért érdemled meg, ahogy veled bánnak.

Kérj segítséget a környezetedtől! Ez sem egyszerű, mert senki nem szívesen szól bele a másik "magánéletébe", főleg, ha a bántalmazó "áldott jó ember". Nem vállalják mások a felelősséget olyan helyzetben, ahol nem tudnak egyértelműen állást foglalni vagy lojalitáskonfliktus alakul ki. Ha minél többen értenék a bántalmazó dinamikát, talán ebben is lehetne előrelépés. Ilyenkor is fel lehet adni. Az első lépéssel én például hamar megvoltam, így hangosan és egyértelműen kértem segítséget mindenkitől a környezetemben, nem kérdőjeleztem meg, hogy ehhez jogom volna. Azonban azzal szembesültem, hogy nem tud senki segíteni, érzelmi támogatáson túl, ami persze nem kevés. S sokszor nem is lehet tevőlegesen segíteni. Nincs olyan egyértelmű kritérium, amely alapján megítélhető, hogy a bántalmazottnak igaza van - főleg, ha nincs fizikai bántalmazás. Anyagilag ellehetetleníteni, hitelteleníteni, valóságérzékelésében megpróbálni megingatni, verbálisan bántalmazni, kontrollálni, érvényteleníteni a másikat legális. S ha segítséget kérsz, te magad is "lejáratod" a másikat, ezzel viaskodsz. Sokszor el is hiszed végül, hogy nem lett volna hozzá jogod. S arra jutsz, hogy nincs értelme, mert valódi segítség nincs. Mégis, én remélem azt, hogy magam is és mások is egyre inkább felismerik a felelősségüket abban, hogy elmennek a bántalmazás mellett. Hogy tanulhatnak róla, megismerhetik a természetét nemcsak önmaguk, hanem azok miatt is, akik most is segítségre szorulnak.

A fordulópont valóban akkor jön el, amikor felismered, hogy létezni sincs jogod és ez nem érdekel senkit sem, legtöbbször nem üti meg az ingerküszöböt. Ez valahol nagyon felszabadító élmény, mivel nincs hová hátrálni. Önmagadért kell felelősséget vállalnod s újra felépítened a belső identitásod s stabilitásod mellett az egzisztenciádat, kapcsolati hálódat hogy senki ne tudjon visszaélni feletted a hatalmával. S meg fogod csinálni s azt is észreveszed, hogy mindig van mégis, aki segít. Egy öleléssel, ha megoldást nem is tud adni, egy gondolattal, amely továbblendít. Egyedül is tudnod kell, hogy jogod van élni s azt tapasztaltam, hogy a legtöbben értik, hogy mi történik s, hogy ez nincs rendben, egyszerűen csak eszköztelenek, pont úgy ahogy én. Az elsődleges eszköz egyelőre önmagadban van. S remélem, hogy lesz majd külső segítség egyszer, megfelelő rendszer, hogy ne csak a saját erődre támaszkodhass. De arra támaszkodni felelősséged.

---

A hajléktalan emberek sokfélék, egy dolog azonban közös bennük, a bántalmazottság. Sokan belsővé tették, hogy élni sincs joguk, nem szolgáltak rá s tehetetlenek maradnak a saját életükben. Akik ki tudnak szabadulni e parancs alól, sincsenek jobb helyzetben, mert nincs erőforrásuk, betegek, nem iskolázottak, nincsenek kapcsolataik - legtöbbször azért, mert úgy hiszik, arra sem méltóak, hogy másokat érdekeljenek. Van, hogy így ér véget a bántalmazás s nagyon nehéz vagy nincs mit tenni. Tényleg nincs kapaszkodó s rendszer, hogy ezeken a sorsokon segíteni lehessen. Pedig lehetne máshogy.

Pszichológusként megfogalmazódott bennem, hogy több felelősséget lenne szükség vállalni, hogy rávilágítsunk a bántalmazó dinamikákra, akár társadalmi szinten. Nem szeretnék elmenni emellett, emberként sem, pszichológusként pláne nem. Hamarosan olvastam egy 70 ezer követővel rendelkező, elismert ember szakmai oldalán, hogy a "kis pszichológusok" tényleg azt hiszik, hogy bármiféle joguk lehet beleszólni ilyen, a pszichológiánál sokkal fontosabb s tudományosabb kérdésekbe? Érzékeltetve ezzel, hogy "tudjuk hol a helyünk". Leíródott teljes természetességgel az is, hogy olyanok vagyunk, mint egy vödör patkány s hatalomra szeretnénk törni, semmi többről nem szól mindez. Természetesen egyből elszégyelltem magam, hogy megfogalmaztam ilyesmit, hiszen mit tudhatok én, a kis pszichológus ezekről a folyamatokról. Valóban miféle feljogosítottság van bennem a semmire... Csakhát ennek a szégyene nem tartott sokáig. Egyrészt, mert pontosan tudom, hogy inkább alázatos vagyok, hatalmi törekvésem semmilyen nincs, pontosan érzem, hogy magamat és az elesetteket védeném, akiktől a létjog van megvonva pillanatnyilag. (A Magyar Pszichológiai Társaság soros-ügynökké nyilvánítása után sok kollégámnak ez zsigeri élmény ebben a pillanatban.) S azt is érzem, hogy kicsi vagyok és tehetetlen s természetesen fogalmam sincs, hogy mit lehetne tenni. Inkább csak olvasom, kérdezem a nálam okosabbakat, hátha van valamilyen irány, gondolkodás erről. S közben éppen olyan emberek jelzik a vélt hatalmi tébolyomat s feljogosítottságomat, akik gondolkodás nélkül megengedik maguknak, hogy elutasítsák az erről való gondolkodást, klasszikus bántalmazó helyzetet teremtve.

Mindannyian bántunk másokat. A különbség e bántások s a bántalmazás között az, hogy ezekre reflektálunk. Felelősséget vállalunk érte s megpróbálunk rajta változtatni. Egyetlen út kínálkozik: az önmagunkkal való szembenézés, mégha fájdalmas is. S önmagunk megerősítése s stabilizálása nem jelenti azt, hogy visszabántunk. Ez nem erő. Ez csak ugyanaz, hogy megindokoljuk, a másik miért érdemli meg a bántást. Innentől pedig ez már bántalmazás. A gyerekünk nem érdemli meg, hogy bántsuk, hiszen az idegrendszere nem teszi lehetővé, hogy másképp viselkedjen. Önmagam működését mentegetem, ha megindokolom, miért van rá szükség. Ahogy egy kliensem mondta: "a köcsög, bunkó emberben is zajlik valami". Így ezt az embert visszabántani sem megindokolható. Egyetlen út kínálkozik tehát. Felismerni a helyzetem s elmenni, ha pedig az nem lehetséges, segítséget kérni. S eközben empátiával viszonyulni minden egyes emberi lényhez, erős határvédelem mellett.

Magam csak keresem a válaszokat, s annyit tudok hozzátenni, hogy minél többen olvassátok el Tisza Kata könyvét, hogy tisztábban reflektálhassunk az elnyomásra. Ez első lépésnek a legfontosabb. S bízom abban, hogy nálam okosabb emberekben, s bennem is egyre inkább érlelődik valamiféle válasz, amely ennél tovább segítheti az áldozatokat, pontosabban a túlélőket.