Ébredések

terápiás szösszenetek - az itt bemutatott felismerések magja a valóság, homlokzata kitalált, csakúgy mint mindannyiunké

"Mindig is tudtam, hogy jó vagyok. A fájdalmam nem abból fakadt, hogy ezt magamról nem hittem el, hanem hogy újra és újra olyan emberekhez fordultam, akik nem akarták ezt látni - vagy nem volt érdekük látni.

Azt hittem, addig nem lehetek boldog, amíg egyszer csak valaki, aki fontos, ezt meg nem látja bennem. Visszatérő élményem, hogy bizonygatom a körülöttem élőknek, hogy elég jó vagyok és akkor sem hisznek nekem, amikor már magam el sem hiszem, hogy ennyi mindent el lehet érni, meg lehet csinálni, meg lehet haladni, el lehet bírni. Szerintük azonban ez semmiség, vagy nem nekem tulajdonítható. Valahogy sosem láttak meg, mintha láthatatlan lettem volna.

Tegnap álltam a villamosmegállóban és egy tántorgó részegnek, apámnak bizonygattam a kritikáira válaszul, hogy nagyon is megállom a helyem. Olyan végtelenül abszurd volt a helyzet, hogy én tényleg itt magyarázkodom valakinek, aki sosem vitte semmire, s most is itt tántorog. Annyira tisztán láttam akkor, hogy egész életemben ezt csináltam mindenkivel. Bizonygattam magamat, túlmagyarázva, nehogy azt higgyék, hogy nem vagyok elég jó, nehogy félreértsenek.

Tegnap éreztem először, hogy nem akarok senkinek bizonygatni semmit többé. Pontosan elég, ha én tudom, hogy milyen vagyok és értem saját magam. Nem szeretnék többé tántorgó részegeket győzködni arról, hogy higgyék el, elég jó ember vagyok. Elég, ha én tudom, hogy ki vagyok. Ez egyáltalán nem semmi, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy kicsoda. Hogyan értenék, hogy én ki vagyok, ha azt sem értik, ők maguk kicsodák? "