Önismeretfüggés

"Annyi időt tölts a mélységben, amennyi elengedhetetlenül fontos. Ha az életed nagy részét ott töltöd, ott tanulsz meg lélegezni s a felszínen többé már nem leszel képes. Az egészséges élethez egyensúlyt kell teremtened a mélység és a felszín között. Van, aki odalent nem kap levegőt s mindig igyekszik a felszínen maradni, de van, aki már csak a mélyben tud lélegezni. Egyikben sem lehet jól élni. Vagy szerencséd van és adott, hogy mindkét létben jól mozogsz, vagy kínkeserves munkával kell megtanulnod leúszni a mélybe, onnan pedig végül tudni visszajönni élni."

Általában egy krízis, valamilyen nehézség miatt kezdjük el az önismeret útját járni. S ezt jól tesszük, az egyik legjobb eszköz, amihez ilyenkor nyúlhatunk. Megérezzük, hogy hatásos, visszaadja a kontroll érzetét, jobban kezdünk működni, sokszor vannak akár katartikus felismeréseink. Nagyon izgalmas út és gyakorlatilag nincs vége. Mindig lehetséges új irányba indulni, mindig adódik az életünkben valami, amire reflektálhatunk, minden gondolatmenetet tovább lehet vinni végeláthatatlanul.

Pszichológusként talán mégkönnyebb belecsúszni abba, hogy egyre több energiát, időt fordítunk arra, hogy egy egy lélektani kérdést minél átfogóbban megismerjünk s óhatatlanul ezt fogjuk tenni saját önismereti kérdéseinkkel is. Át tud fordulni függő működésbe, mint bármi más, amikor mindez már nem adaptív, hanem a valóságból való menekülést szolgálja. Így éppen az sérül, amiért elindultunk erre. Az együtt töltött minőségi idő sérül a fontos kapcsolatokban, a másikra szánt figyelem mennyisége csökken, az öngondoskodás egyéb formái elől vesszük el az időt.

Nagyon jó példa erre a szülő, aki elképesztő szakirodalmi felkészültséggel reflektál a gyereknevelés minden mozzanatára, ahol végül nem marad helye a gyermek valódi szükségleteinek, sem pedig önmagának.

Az én esetemben a fordulópont egy izolált élethelyzetben következett be, amikor nem volt elérhető sok esetben a környezetem, így még kézenfekvőbb módon fordultam az önmagammal folytatott párbeszéd megnyugtatásához. Folyamatosan gondolkodtam, egyre többet olvastam és rengeteget írtam. Egy ideig jó megküzdés is volt, de akkor is velem maradt, amikor már másokkal kellett volna párbeszédet folytatnom s kezdett kiszorítani minden mást, egyéb örömteli tevékenységeket is.

Egész életemben alapvető megküzdésem volt az önismeret, később identitásommá is lett. Meggyőződésem volt, hogy ez a "lényeg". Hogy erről érdemes beszélni és semmi nincs ilyen fontos, mint a lélek megismerése. Most sem gondolom nagyon másképp, de sokat árnyalódott bennem mindez az utóbbi időben. Függőséggé lett, minden erről szólt s mindent, ami szintén lényeg, ami az élet maga, kezdett eltakarni. Sokáig idealizáltam ezt a működést, meggyőződésem volt, hogy csak így érdemes élni, minden más nem a valóságban zajlik. Valójában azonban nem itt van a valóság, egy ponton túl ez is csak egy eszköz, hogy eltávolítson a valóságtól. A valóság valahol ott keresendő, ahol megfelelő arányban van a mélység és a felszín. A fájdalom elfogadása, megélése, a tudatosság, a tanulás, értelemkeresés mellett megmaradni a felszínen "jól". Játékosan, hibásan, csak úgy létezve bele a világba, kapcsolódni másokhoz, úgy ahogy éppen tudok - hiszen a mélyben ritkán csatlakozik hozzám bárki is. (Előfordul néha és az csoda persze.)

Kapcsolódott is hozzá mindig egy hiedelem, hogyha majd ezt megoldom, megértem, megugrom, akkor majd boldog leszek, jobban működöm, jobban megvédem magam. S párhuzamosan egyre inkább elmaradt mellőlem az élet. Mintha így még nem lehetne élni, mintha így még nem lennék rá alkalmas, hogy igazán jól éljek. Mostanra látom, hogy ugyan fontos, sokszor elengedhetetlen leszállni a mélybe, önmagunkba, mégiscsak élni a legfontosabb közben, bárhogy. Akkor is, ha azt hisszük, nem vagyunk rá készen.

A tudatos jelenlét gyakorlása sokat hozzátett ahhoz, hogy megtanuljak újra élni. Hogy ott legyek, ahol éppen vagyok, ne pedig az előző jelenetet értelmezzem vagy éppen a következőt. Hogy ne akarjam kényszeresen folytatni a gondolatmenetem, elolvasni az idevágó könyveket, amely majd hozzásegít a megértéshez s megnyugvást ad, miközben lemaradok egy jó beszélgetésről, edzésről vagy a gyerekeimmel való kapcsolódásról. Hogy az aktuális, nehéznek tűnő körülmények között is megtanuljak nem csak túlélni, hanem akkor is létezni.

A felszínbe lehet menekülni önmagad elől, de ugyanúgy a mélységbe is menekülhetsz az életed elől. Önmagad megismerésének vágya is lehet függőség, kontrolltörekvés, amely eltávolít másoktól és az élettől. Szerencsére azonban épp ez lehet az eszköz arra, hogy végül ezt is felismerd s végsősoron egyensúlyt teremthess önmagad és a külvilág között.

Másoknál máshogy van, talán gyakoribb a kintről befelé érkezés. Talán gyakoribb a "nem tudok egyedül lenni" élménye. Nálam először érkezett meg a lelkem megismerésének, a befeléfordulásnak, a szembenézésnek igénye. Mindig szerettem egyedül lenni a gondolataimmal, jól éreztem magam a mélységben, mert mindig voltak idelent is és odafent is jó kapcsolódások. Később jött hozzá a testem. Annak felismerése, hogyha nincs jól, akkor a lelkemnek is nehezebb. Észrevétlen mégis túltoltam, már csak a mélység volt komfortos. Újra kellett tanulni a felszínre úszást, újra megtanulni fent is lélegezni, hiszen az élet mégiscsak ott van s a lényeg is. Az viszont továbbra is meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy fent jól működj, le kell úszni a mélybe. Csak ne felejts el visszatérni.