Torzításaink - Az igazságos világba vetett hit

Alapvető attribúciós hiba, áldozathibáztatás, az egyéni felelősség túlhangsúlyozása

A hidelem és a hit nem ugyanaz

Mindenekelőtt a hiedelem és a hit különbségét szeretném tisztázni. A pszichológiai terminológia nem mindig következetes ebben. Az igazságos világba vetett hit fogalma is ilyen. Szerencsésebb a következőkben leírtakat hiedelemként jelölni.

Azt gondolni, hogy a világ igazságosan működik, és valamilyen módon mindenki azt kapja, amit megérdemel, hiedelem. Magyarázó keret, a bizonytalanságunkat csökkentheti, de önmagában nem igaz. Reflektálatlanul alapja lehet áldozathibáztatásnak, önigazolásnak, bántalmazásnak.

Ha pusztán belátjuk, hogy a világ nem igazságos, az könnyen cinizmushoz vezethet.

A hit viszont valami más. Ha hiszek az igazságos világban, az azt jelenti, hogy akkor is el tudom gondolni, hogy lehetséges, ha pillanatnyilag nem az. És én magam igyekszem ennek a hitemnek megfelelően működni. Számomra ez belső érték, amelyről nem szeretnék lemondani, érvényesnek tartom és szeretném megteremteni legalább a saját cselekvésem szintjén.

A hajléktalansággal kapcsolatos hiedelmek

A hajléktalansággal kapcsolatban rengeteg tévhit él. Ezeket sokszor maguk az érintettek is bensővé teszik, s ezeken a hiedelmeken keresztül tekintenek magukra.

Pszichológusként a legmegrázóbb helyzet, amikor egy hajléktalan ember is kizárólagosnak látja a saját felelősségét a helyzetében, ami legtöbbször tanult tehetetlenséghez vezet és ahhoz, hogy ne is lássa a saját helyét ezen a világon. Persze ez utóbbi felismerése nem feltétlenül torzítás. Mi többiek, a társadalom többi tagja sokszor valóban nem adunk nekik helyet.

Az igazságos világba vetett hit szinte mindannyiunké. Nehezünkre esik feltételezni, hogy nincsen valamilyen felsőbb szervezőelv, amely által mindenki megkapja azt, amit érdemel. Sokan hisznek egy égi igazságszolgáltatásban, mennyben és pokolban, karmában, s ez segít elviselhetővé tenni mélységesen igazságtalan élményeket.

Ugyanakkor, amikor gyermekek szenvedéseit látjuk, akkor végsősoron szembesülünk azzal, hogy nagyon kreatívan kellene hozzá hajlítani a valóságot, hogy megnyugvással azt mondjuk: megérdemelte, így kellett lennie. Sajnos a gyermekbántalmazás esetén még mindig sokan megteszik ezt a kétes bravúrt.

Felnőttekkel, önmagukért felelős állampolgárokkal még kegyetlenebbek vagyunk.

Először is mindannyiunkra jellemző, hogy saját sikereinket belső erőforrásainknak tulajdonítjuk, másokét inkább külsőknek: én intelligens vagyok és sokat dolgoztam azért, hogy ide jussak, a másiknak szerencséje volt.

A saját kudarcainkért külső körülményeket okolunk, míg mások kudarcait jellemhibának tudjuk be: velem kibabráltak vagy front volt, ő viszont megérdemelte, mert se nem okos, se nem szép, se nem tehetséges. Ez egy alapvető attribúciós hiba. S akkor is torzítás, ha történetesen a másik irányba történik tendenciózusan. Ez nem azt jelenti, hogy olykor nem pont erről lenne szó. Bármelyik eset lehetséges. Hanem, hogy ez egy alapbeállítás a rendszerben, s akkor is ezt gondoljuk igaznak, ha nem ez lenne a valóságközeli értelmezés. Ez egy önvédelmi gesztus, hogy ne sérüljön az énképünk. Ennek az oltárán viszont feláldozzuk a valóságot és sokszor a saját fejlődésünket is.

A hajléktalan emberekről sokan vélekednek úgy, hogy megérdemlik a sorsukat, a helyzetükről maguk tehetnek. A jellemük, tehetetlenségük, lustaságuk stb. miatt tartanak ott, ahol tartanak.

Ez a gondolat kontrollérzetet ad: ha én dolgos vagyok és felelősséget vállalok a saját életemért, soha nem kerülhetek ilyen helyzetbe.

Szomorú és kijózanító igazság: de igen, megtörténhet bármelyikünkkel.

Amíg a társadalom többsége nem érzi azt, hogy közös feladatunk helyet teremteni az elesett embereknek is a világunkban, addig mindannyian kerülhetünk ilyen helyzetbe.

Sok mindennel csökkenthetjük a peremre sodródás esélyét. Kezelhetjük tudatosan a pénzügyeinket, dolgozhatunk keményen, ápolhatjuk kapcsolatainkat stb. De egyetlen dolog adhat valódi biztonságot: a társadalom nem fog kitaszítani, ha megbetegszem, elvesztem a munkám és a szeretteimmel történik valami. Sajnos bármelyik megtörténhet, mert nem minden múlik rajtunk. A kontroll illúziója sok esetben hiedelem, mert nehéz szembesülni az élet esetlegességével.

Privilégiumok

Privilegizált helyzetünkre nem látunk rá, természetesnek vesszük. Bennem sem merült fel, hogy privilegizált helyzetben lennék szegénységből érkezve. Később azonban felismertem, hogy sok minden más mellett még az is privilégium, hogy megérteni vágyom a világot és önmagamat. A szüleimnek ez sem volt adott. Adottságainkért, körülményeinkért nem tettünk semmit, mégis nagyon sok előnyünk származik belőle, amit aztán hajlamosak vagyunk saját érdemünknek betudni.

A hajléktalan kliensem jó része állami gondozottként nőtt fel, korán megtapasztalta a nélkülözést, a kötődés hiányát, sokszor mentálisan és fizikailag is sérülékenyen érkezik meg a felnőtt életbe. Mások elvesztették családjukat vagy megbetegedtek. Ez nem jellem kérdése. Nagy fájdalommal élem meg, amikor először igyekszem megmutatni az okok komplexitását valakinek, akinek a belső meggyőződése az, hogy gyenge. S nagyon nagy élmény az, amikor valaki egy ilyen helyzetben kimondja: sokkal erősebb vagyok, mint gondoltam.

Nagyon fontos megerősíteni az ilyen helyzetben élőt abban, hogy van ereje, lehetnek céljai és nem tehetetlen a saját életében. Ugyanakkor arra utalni, hogy mindez rajta múlt, nem csak kegyetlenség, de nem is fedi a valóságot. Éppen az vezet a tanult tehetetlenség élményéhez, hogy az egyén túl sokszor tapasztalta meg az életében azt, hogy erőfeszítései hiábavalók és nincs értelme próbálkozni. Jelen társadalmunkban egy hajléktalanságban élő embernek a lehetetlent kell megpróbálnia, hogy lakhatásba jusson, főleg, ha adott esetben munkaképtelen. Ez nem önhiba, hanem külső realitás.

A hajléktalan kliensek ezeknek a privilégiumoknak nagyon kevés esetben vannak birtokában. A kevés esetben pedig valamilyen betegség, veszteség történik, amellyel elveszíti az egyén az addig természetesnek hitt állapotot. Nem azt állítom, hogy nincs egyéni felelősség, de azt igen, hogy a kapitalizmus erősen torzítja, hogy mi az egyén felelőssége, mi pedig nem az. Tehát itt a kollektív torzítás az egyéni felelősség túlhangsúlyozása, s szinte szó sem esik a körülményekről, lehetőségekről, amit közösen, mint társadalom teremtünk és privilégiumainkhoz való ragaszkodásunkkal fenntartunk.

Egy rendszer áldozatait hibáztatni, azt hibáztatni, aki megbetegedett, vagy elvesztette a családját és belerokkant, hibáztatni, aki nevelőotthonban nőtt fel s soha nem is volt lakhatása, családja - erős áldozathibáztatás és rendszerigazolás.

---

Méltányosság, igazságosság:

A méltányosság az, amikor ahhoz hogy valaki ugyanolyan esélyeket kapjon, nem feltétlenül ugyanazt kapja. Olyannyira különbözőek vagyunk, hogy nem hihetjük azt, hogy mindannyiunknak ugyanarra van szükségünk a boldoguláshoz. A privilegizált csoportok mégis szinte kizárólag a saját mércéik szerint gondolják el, mi igazságos és mi jogos. A féllábú futó, ha ugyanarról a startvonalról indul, talán nem sérti az igazságérzeted, de a méltányos mégis az, ha kap annyi előnyt, amennyi hátrányt az egyik lábának hiánya okoz. A belső állapotok, az eddigi életút, lehetőségek és tapasztalatok nem ilyen látványosak, nem szívesen adjuk az előnyt, ha nem átlátható és számunkra nem értelmezhető a hátrány. Ebben a pillanatban is vannak körülöttünk sokan, akik pontosan ugyanazt az erőfeszítést megteszik mindennap, vagy sokszor sokkal többet, mégsem tartanak ugyanott és talán sohasem fognak. Ha ezen a ponton azt mondjuk, hogy hát igen, az élet nem igazságos, akkor ne mondjuk azt akkor sem, amikor a hajléktalanok helyzetéről gondolkodunk.

A társadalmi vallóság kollektív konstrukció. Nehéz változtatni rajta, de nem lehetetlen. Ha nem szeretnénk méltánytalan társadalomban élni, az első lépés az, hogy nem hiszünk tovább olyan hiedelmekben, amelyek fenntartják a jelenlegi állapotot.

Mindannyiunknak szubjektív megélésünk van arról, mi az ami járna, mit érdemelnénk s ementén mi volna igazságos, és tisztában vagyunk azzal, hogy ezek sokszor nem összehasonlíthatók és patikamérlegen kimérhetők. A méltányosság az, amikor figyelembe vesszük azokat a szempontokat is, amik a másiknak fontosak, akkor is, ha nekünk nem és ezeket a szempontokat kölcsönösen elismerjük.

" A fájdalom nem büntetés, és az élvezet nem jutalom. Erről az jut eszembe, hogy nekem is gyakran meg kell ismételnem a pácienseimnek, hogy senki nem érdemel meg semmit. Az, hogy az ember megérdemel valamit, az csak egy mese, amelyből minél hamarabb kijövünk, annál jobb. Ha szétnézünk magunk körül, és nem hazudunk sem egymásnak, sem saját magunknak, akkor nyilvánvaló: olyan, hogy igazságosság, nem létezik. A kozmoszban, a világmindenségben nincs olyan, hogy az ember megérdemel vagy nem érdemel meg valamit. Az van, ami van. Lehet neki örülni, lehet hálásnak lenni érte, lehet káromkodni, lehet sírni, lehet nevetni. De az, hogy az ember mit érdemel... Hát, nézzetek csa körül! Vannak emberek, akiknek sokmindenük van. Megérdemlik? Nem hiszem... És vannak olyan emberek, akik rettenetesen küzdenek és semmijük sincs. Nem érdemelnének többet? Dehogyisnem." Feldmár András