Mit értünk valóság alatt?

Ebben egyáltalán egyetértünk?

Mindannyiunk tapasztalata, hogy a körülöttünk élők sokszor olyan dolgokban hisznek, amik nem férnek el a mi valóságról alkotott képünkben, vagy nem felelnek meg a tudományos tényeknek. Esetleg olyan érzéseket élnek meg egy helyzetben, amit mi nem élnénk meg. Nem értjük a másikat, vagy éppen minket nem értenek. Azon azonban kevésbé gondolkodunk el, hogy vajon a mi meggyőződéseink, alapvetéseink mennyire jól kapcsolódnak a valósághoz. Biztos, hogy igazunk van? Honnan tudjuk, hogy igazunk van? Érezzük? Vagy leellenőrizzük? Vagy elhisszük valakinek, akiben bízunk?

A kognitív terápia alapvetően abból indul ki, hogy bizonyos hiedelemeink nem jól írják le a jelen valóságát, hanem előfordul, hogy múltbéli tapasztalataink mentén kialakult sémáinkból igyekszünk választ adni a helyzetekre. A jelentésadás határozza meg, mit tekintünk valóságnak s ennek megfelelően érezzük magunkat valahogy egy helyzetben. Míg az egyik embernek ugyanazok a mondatok lehetnek közömbösek, egy másik embernek nagy fájdalmat okozhatnak.

Egyik oldalról nagyon fontos figyelemmel lennünk arra, hogy mások nem ugyanazt értik feltétlenül azalatt, amit mi mondunk, másfelől viszont az is rossz érzés, ha egy tényszerű megállapításunkat félreértelmezik, vagy a saját megéléseinket nem fogadják el, mert az a másiknak megterhelő vagy egyéb jelentéssel bír, azon felül, hogy mi érzünk valahogyan az adott helyzetben.

Sokszor meglepődnek a klienseim, amikor megjelenik a hiedelem szó az üléseken, sőt néha kifejezetten kikérik maguknak, hogy feltételezem, lennének hiedelmeik. Ezt az elsőszámú tévhitet szeretném eloszlatni a következő blogbejegyzéseimmel: hogy lenne olyan ember, akinek nincsenek. Nincs ilyen. Ugyanis sem a biológiánk, sem a társadalmi környezet nem teszi lehetővé, hogy ne legyenek.

Nincs olyan ember, akinek ne lennének hiedelmei.

Mi több, szinte a teljes valóságérzékelésünk az észleléstől kezdve torzított és egy kis szeletét mutatja csupán meg a valóságnak. Az agyunk s ezzel a gondolkodásunk az evolúció során úgy fejlődött, hogy közös hiedelemrendszert fogadjunk el a társainkkal, lehetőleg a valóság legjobb leírását, ám mégis valamilyen egyszerűsített változatát, amely mindenki számára érthető. A közösségnek szüksége volt szabályokra, a társas kapcsolódás létrejöttéhez szükség volt közös célokra, hiedelmekre. Az együttműködéshez ez volt a legadaptívabb, amennyiben nem tért el sokban a valóságtól - az veszélybe sodorta volna a törzset.

Az agyunk pillanatnyilag is korlátozott kapacitással bír. Ha valamely kérdésnek nagy figyelmet szentelünk s kellő pontossággal végiggondoljuk, az sok idő és energia. Érthető módon minden olyan kérdést, amit jól ismerünk, vagy hasonlít valamihez, amit jól ismerünk, gyorsan lezárunk egy sematikus magyarázattal.

Jelen társadalmunk brutális nagyságrendekkel komplexebb annál, mint amit az agyunk képes kezelni. Nem csak annyit kell tudnunk, hogy melyik növény ehető - bár már akkor is jobban tettük, ha elhittük a több tudással rendelkezőknek ezt az információt.

Akkor sem az hozott fejlődést, hogy öntudatosan ellentmondtunk annak, akinek már évek tapasztalata benne volt, s megettük a mérgező növényt, hanem ha kérdéseket tettünk fel neki például: szerinted megfőzve sem ehető? Vagy, ha valamit nem tudott, azt mi kipróbáltuk.

Kénytelenek vagyunk megbízni azokban, akik hosszú évekig elmélyülnek egy-egy kérdést vizsgálva (például a tudósokban), s elhinni nekik, amire jutottak. Mert egyértelmű, hogy esélyünk nincs ugyanúgy átlátni az adott kérdést. Kipróbálhatjuk magunkon a mérgező "növényt", de nagyon sok "növényről" már elmondták, hogy az. Kérdéseket tegyünk fel, az előre visz. Ha nincs időnk és kapacitásunk, ami teljesen érthető lehet, azt javasolnám, ne együk meg addig a cuccot - s ne is buzdítsunk erre másokat.

Ha azon nem is tudunk változtatni, hogy sokkal nagyobb legyen a kognitív kapacitásunk, vagy ne ebben a társadalomban éljünk, annyit tudhatunk, hogy nem ismerhetünk meg pontosan egy helyzetet, egy kérdést, ha nem szentelünk neki időt és nem gondoljuk át a megfelelő módon. Illetve, hogy ha az összes ébren töltött időnket a tények megismerésének szenteljük, akkor is igen keveset fogunk tudni a valóságról. Annyit tudhatunk biztosan, hogy nagyon keveset tudunk. S első körben már ezzel a valósághoz közelítő hiedelemmel nagyon sokminden megváltozhat a viszonyulásainkban.

Ahhoz, hogy viszonylagos biztonsággal kijelenthessük, igazunk van - rengeteg befektetett időre és energiára van szükségünk. Minden más esetben egy hiedelmünket védjük éppen. S valószínűleg előbbi esetben tisztában leszünk azzal, hogy közelítőleg lehet igazunk, s talán nem mindent vettünk számításba s lehet, hogy nem is lehet, a második esetben teljesen biztosak leszünk magunkban - lezártuk a kérdést.

Dönthetünk úgy s kell is szelektálnunk, hogy valami nem érdemli meg a figyelmünket, ám akkor nem etikus úgy nyilvánítanunk róla véleményt, hogy igazságnak állítjuk be, legalábbis, miután elolvastuk ezt a bejegyzést s tudomást szereztünk arról, hogy rengeteg tudományos bizonyíték van a gondolkodásunk e sajátosságára: ha nem szenteltünk neki kellő alaposságot és megkérdőjelezést, csupán hiedelmeinkre hagyatkozunk, nem feltétlenül az igazságot védjük. Véleményünkhöz jogunk van s intuitívan elképzelhető, hogy éppen jó úton járunk, amit jelezni szeretnék most: biztosra ne vegyük, mert semmi nem utal arra, hogy meg kellene tennünk, amíg nem raktuk bele a figyelmünket.

Persze még egyelőre csak hinni tudnak nekem, a következő blogbejegyzésekben sorra fogom venni az ide vonatkozó kutatásokat, evolúciós, etológiai, filozófiai, pszichológiai, neurobiológiai, társadalomtudományi s egyéb tudományterületről megfogalmazott állításokat.

Arról, hogy mennyire nagyon könnyen csapdába csalnak az érzékeink, hiedelmeink, vágyaink és sémáink. Milyen könnyen hisszük azt, hogy igazunk van, amikor nem. Milyen könnyen lépünk túl az ellentmondásokon s milyen nagyon igyekszünk védeni a gondolatainkat, mintha az identitásunk lenne.

A tudósok annyiban mások, hogy ők figyelemmel vannak arra, hogy így működnek s intézményesen is arra törekszenek, hogy potenciális torzításaikat kiküszöböljék. Az ő közös hiedelmük az, hogy ezt meg kell tenniük.

Mi volna, ha mindannyian hinnénk ebben? Hogy meg kell tennünk, hogy felülvizsgáljuk a torzításainkat?

A túlélés azon múlt mindig is, hogy a kollektív hiedelmeink mennyire esnek közel a valósághoz. A magam részéről szívesebben bízom abban, aki abban hisz, hogy ellenőriznie kell magát, mielőtt állít valamit, mert pontosan tudja, milyen csapdái vannak az emberi elmének. Én nem bízom abban, aki ezt nem tudja - sőt, veszélyesnek találom. Veszélyesnek találom, amikor valaki azt mondja, neki nincsenek hiedelmei. Veszélyesnek találom, amikor nincsenek kérdések és biztonságban érzem magam ott, ahol vannak.

Agyunk ugyanezen működése csodákra is képes, a legjobb dolgokat is hiedelmeink s saját és kollektív történeteinken keresztül éljük meg. A legszentebb értékeink is konstrukciók. Nem felszámolnunk kell őket (nem is tudnánk), mindössze figyelemmel lenni rájuk. Nem ismerem a valóságot, csak egy szeletét, de nem nehéz azt belátni, hogy közös hiedelmeinket úgy kellene alakítanunk, hogy abban a leírható valóság mindjobban helyet kapjon, beleértve azt is, miért vagyunk olyanok amilyenek, s egyáltalán milyenek vagyunk. Ugyanis mindannyian itt vagyunk, mégha teljesen más "valóságokban" is és ha nem hozzuk valami mentén közös nevezőre ezeket a valóságokat, bajban vagyunk.

Igyekszem a következőkben a legtöbb oldalról megvilágítani a kérdést, ugyanakkor a fent leírtaknak megfelelően ez valószínűleg egy kis része lesz csupán a valóságnak - ugyanakkor már ezzel is előrébb lehetünk abban, hogy értsük magunkat egy picit jobban.

Néhány könnyen elérhető könyv bevezetőnek a témába (a Dunning-Krüger miatt írom, hogy bevezető:)

• Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás

• Elliot Aronson, Joshua Aronson: A társas lény

• Elliot Aronson, Carol Tavris: Történtek hibák

• Asa Wikforss: Alternatív tények

• Christopher Chabris, Daniel Simons: A láthatatlan gorilla

• Dan Ariely: Tévhit

• Krekó Péter: Tömegparanoia

• Tóth Balázs, Csányi Vilmos: Hiedelmeink

• Vágyi Petra: Sémáink fogságában

• Arie W.Kruglanski: A zárt gondolkodás pszichológiája