Kinek van joga a valósághoz?

A minap olvastam, hogy elítéltek egy transznemű nőt, amiért eltitkolta a szexuális partnere elől, hogy nem nőként született és ezzel traumát okozott a férfinak.

Természetesen a kommentek is egyetértőek voltak, teljesen jogosnak érezték az emberek, hogy a megtévesztés traumát okoz és ez bűn, ami büntetést érdemel.

Ami elgondolkodtatott és intenzív érzelmekre ragadtatott az volt, hogy az életem során soha, sehol nem láttam még olyat, hogy valakit elítéltek volna, nemhogy jogilag, bíróságon, hanem akár a közösségében, amiért megtévesztett másokat és ezzel traumát okozott. Még az is nagyon ritkán fordul elő, hogy az anyagi károkozást szankcionálják, többségében áldozathibáztatással élnek az emberek.

Ilyen értelemben akár azt is mondhatnánk, hogy üdvözítő egy ilyen ítélet, mert reagálni kell arra, hogy igenis a másik megtévesztése vagy manipulálása pszichológiai bántalmazásnak minősül, amely mély sebeket ejt és sokszor egészségromlás vagy akár pénzben kifejezhető hátrány éri az áldozatot, amennyiben nem tud dolgozni egy mentális összeomlás miatt például. Ezeket talán a jog is könnyebben meg tudja ragadni, mint azt, hogy lelki fájdalom.

Árnyalja az esetet, hogy a védelem azzal érvelt, hogy éppen az ítélkezéstől tartva, szégyenében titkolta el a valós helyzetet az elkövető. Tehát elképzelhető, hogy éppen azért szégyellte a valóságot, mert a rendszer, ami most bünteti, nem teszi lehetővé, hogy vállalhassa és megélje azt. Általában is sokszor azzal tévesztünk meg másokat, hogy bizonyos dolgokat nem merünk vállalni, mert attól félünk, azzal elveszítjük a kapcsolódás lehetőségét. Én is azt gondolom, hogy ez probléma, hiszen ezzel elvesszük a másiktól a jogot a tisztánlátástól és attól, hogy szabad, önálló döntést hozzon arról, akar-e kapcsolódni velünk. Ezt egy végtelenül fontos kérdésnek érzem és nem is szeretném relativizálni.

Ilyen értelemben valóban örülök, hogy egyáltalán felmerül, ez nagyon nagy fájdalmat tud okozni a másik embernek, akkor is, ha valaki a saját védelmében titkol el valamit. Azonban azt is mindennap tapasztaljuk, hogy előnyszerzés céljából, kifejezetten a megtévesztés szándékával titkolnak el előlünk valamit, ami mögött egyszerűen csak az empátia hiánya és a feljogosítottság van.

A jelenlegi rendszerben sajnos a mindennapok része, hogy férfiak és nők is a másikat megtévesztve kerülnek kapcsolatba egymással, mindannyian fel tudunk sorolni jópár példát a környezetünkből, amikor azzal érte el a másik a szexuális kapcsolatot, hogy eltitkolta például, hogy családja van, vagy a jövővel kapcsolatban, a kapcsolat fejlődésének lehetőségeivel kapcsolatban valótlan állításokat tett. Ez nemhogy nem olyan jelentőségű, mint a fent említett eset, de erkölcsileg még inkább elítélhető, amennyiben nem félelem és szégyen, hanem a haszonszerzés és a másik használata motiválta.

Az életem során rengetegszer kellett feltennem a kérdést, hogy a pszichológiai bántalmazást miért nem szankcionálja a társadalom és a jogrendszer, de csak addig jutottam a gondolatmenetemben, hogy azért, mert a rendszer maga is bántalmazó. Teljesen figyelmen kívül hagyja azoknak a megélését, akik nincsenek hatalmi pozícióban, a privilegizáltaknak pedig minden, feljogosítottságból fakadó sérelmére reagál. Nem vagyunk olyan távol még attól, amikor az számított bántalmazásnak, amikor az áldozat beszélni mert arról, hogy bántották és ezzel a bántalmazó renoméjában kárt tett. Pontosabban ezek az idők egyáltalán nem múltak el. Rengeteg ilyen példát hozhatnánk, mindannyian találunk a saját személyes életünkben rengeteget, amennyiben hajlandóak vagyunk utánagondolni.

Egy idő után és a az emberi pszichével kapcsolatos ismereteim bővülésével már nem feltétlenül a szankcionálásban keresem a megoldást, mert mint ebben az esetben is, lélektanilag leírható, hogy mi vezetett a megtévesztéshez. Erkölcsileg mindenképp tehetünk és tennünk is kell különbséget aközött, amikor valaki félelemből, kisebbségi pozícióból tesz meg valamit, mint amikor hatalomból és feljogosítottságból, azonban ugyanannyira magyarázható a feljogosítottság is komplex lélektani és rendszerből fakadó folyamatokkal, így a szankciók helyett, mellett a működések, egyes emberek és mechanizmusok megértése lenne a legfontosabb feladat.

Az biztos azonban, hogy ugyanazt a fájdalmat bizonyos emberek érezhetik, bizonyos emberek pedig attól is meg vannak fosztva, hogy fájdalmukat elismerjék. Ugyanazt a bántalmazást privilegizált helyzetben lévők normalizálva elkövethetik, míg az elnyomottak akkor is büntetést kapnak érte, hogyha a motivációjuk jóval szerényebb és emberibb volt a bűn elkövetésére.

Példának az erkölcsi fejlődést bemutató helyzetet hoznám: nagyon más kenyeret lopni az éhező gyermekemnek, mint a koldustól lopni el heccből a kenyerét, azon az alapon, hogy "menjen el dolgozni", mégis pillanatnyilag az előbbi van szankcionálva, az utóbbi támogatva. Ennél léteznek magasabb erkölcsi és tudatfejlődési szintek, azonban teljességgel elhibázott a részemről azokat bemutatni, vagy azzal érvelni, amikor láthatólag a kollektív erkölcsi fejlődési szint itt sem tart (ahová gyerekkorunkban eljutottunk pedig jó esetben).

Az erkölcsi fejlődés szintjein lefelé lépked, vagy inkább gurul a társadalom.