Igazad van?

Van egy félreértés, amellyel rendszeresen találkozom, s amelyet a kognitív terápia is központi kérdésként ragad meg. Ez a félreértés kulcsszerepet játszik személyes kapcsolódásainkban és a társadalom megosztottságában is. Sokak számára nyilvánvaló, mégis azt látom, hogy mégtöbbeknek nem.

Ez a félreértés így szól:

Ha az én világomban valami koherensnek tűnik, igaznak érződik, a viselkedésem pedig érthető módon következik abból, amit átéltem, az azt jelenti, hogy igazam van.

Ez azonban nem feltétlenül van így.

Abból, hogy a megéléseim érthetőnek és jogosnak tűnnek, egyáltalán nem következik automatikusan, hogy jól írják le a valóságot. Sokszor az élményeink és a belőlük felépülő narratíváink kifejezetten rosszul illeszkednek ahhoz, ami ténylegesen történik.

A pszichológiában teljesen természetes folyamat, hogy az önismeret egy korai pontján szembesülünk ezzel. Először azt ismerjük fel, hogy a megéléseink, érzéseink és gondolataink jogosak és teljesen érthetőek, abból kiindulva, ami történt velünk és amit megtapasztaltunk. A lelkünk, a tudatunk, az idegrendszerünk nem "hibázik", az adott körülmények között és a rendelkezésre álló információk mentén logikus válaszokat és megoldásokat igyekszik adni velünk történtekre. A narratívánk koherens, belülről racionális, és fontos, hogy ezt meg tudjuk tapasztalni. Minden érzésnek és gondolatnak van helye, nem véletlenek, nem tévedések, a saját keretükön belül érthetők.

A következő lépés mégis az, hogy elfogadjuk: ez a narratíva nem feltétlenül a valóságot tükrözi és tágabb értelemben nem feltétlenül racionális.

Egy példa

Tökéletesen érthetően leírható például, hogyan alakul ki a nárcisztikus személyiségstruktúra. Pontról pontra követhető, miként alkalmazkodik a környezetéhez, és hogyan épül az a sajátos önvédelmi struktúra, amivé később a személyisége kristályosodik. Ha megpróbálunk belehelyezkedni ebbe a történetbe, nagyon együttérezhetünk és tapinthatóvá válnak azok a kétségbeesett hiányok és szükségletek, amelyeket nem töltött be senki. Egy gyermeknek ezeken a helyzetekben nincs választása, eszközök és tudás nélkül meg kell teremtenie azt, ami nincs, ez számára létkérdés.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a személyiségstruktúra alkamas lenne a valóság pontos megragadására.

Egyszerre igaz, hogy a saját szempontjából "igaza van", a valóság szempontjából mégsincs igaza. Az a struktúra ugyanis, amely éppen arra épült, hogy bizonyos tapasztalatokkal ne kelljen szembesülnie, természeténél fogva torzítani fogja a valóság értelmezését..

És itt nem arról van szó, hogy egy konszenzuális valósághoz kellene igazodni és aki ezt nem teszi, patológiás. Egyszerűen arról, hogy bizonyos feltételezéseik, például mások szándékairól vagy saját működésükről tévesek. Ráadásul ennek a struktúrának az is sajátossága, hogy a másik ember élményei nem jelenhetnek meg a térben, csak az ő világának szűrőjén keresztül.

Nagyon hasonló történik társadalmi szinten is.

A polarizált társadalomban pontosan ezt a félreértést látjuk működni. Annyit érzékelnek az emberek, hogy igazuk van, és külön-külön mindannyian koherens történeteket tudnak elmondani arról, miért. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a narratívák jól kapcsolódnának a valósághoz.

Nem lehetséges relativizálni azzal, hogy "mindenkinek megvan a saját igazsága". Pontosabb, hogy mindenkinek saját értelmezése van a valóságról. Ugyanakkor ezen értelmezések sokszor torzítottak és tévesek. Hogy mi alapján döntjük el, kié torzított és miként, nem könnyű kérdés, mivel működésünk, kapacitásunk sajátossága, hogy korlátozottan vagyunk alkalmasak erre.

A valóság metaszinten létezik, nem a személyes vagy társadalmi konstrukciók szintjén. Ezek a konstrukciók többé-kevésbé jól képezik le, azt ami van. Azt, hogy többé vagy kevésbé, azt a személyes szintről nem láthatjuk tisztán. A metaszintet pedig a tudomány és a szakmai diskurzusok közelítik, nem teljesen, töredékesen, de ellenőrizhető módon.

A következő bejegyzésekben arról is szó lesz, hogy sokszor azt sem értelmezzük jól, ami a tulajdon testünkben történik. Az észlelésünk sem minden körülmények között megbízható. Kivétel nélkül mindannyiunkon van egy saját, nagyon személyes és szubjektív "szemüveg". Az, hogy ez mennyire torzít, nem hibánk, nem tehetünk róla, hogy ránk került, nem személyes felelősségünk addig a pontig, amíg nem szereztünk tudomást arról, hogy rajtunk van. Amint erről tudomással bírunk és ezt a tudást most viszonylagos kegyetlenséggel átadom, nem tehetjük meg többé, hogy úgy tegyünk, mintha nem viselnénk.

Ez azért fontos, mert arra is egyre több bizonyíték van, hogy túlélésünk szempontjából a valóság mind pontosabb megértése életbevágó.

Éppen ezért a következőkben a mindannyiunkban jelenlévő, a bizonyos helyzetekre jellemző, illetve a bizonyos egyéni struktúrákra jellemző torzításokat szeretném leírni.

Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek a saját világa és struktúrája ad biztonságot. Nem célom lerombolni vagy megkérdőjelezni senkiét. A célom éppen az, hogy senkitől se lehessen elvenni a saját biztonságát ilyen módon, azzal, hogy kizárólagos igazságigényekkel lépünk fel, alaptalanul. Ugyanakkor nem lehetséges relativitizálás, mert a meggyőződések jellemzője, hogy igazságnak tételezzük fel és nem hagy teret másokénak. El kell fogadjuk, hogy meggyőződéseinken túl van egy ellenőrizhető tágabb valóság, ami nem mindig esik egybe azzal a narratívával, ami minket éppen megtart.

A személyesen életemben sem úgy írom le a valóságot, hogy aki bánt az gonosz, hanem megfogalmaztam, mit éltem át, és milyen hipotézisem van arról, mi történt. Nem tagadom a másik meggyőződését, de van róla egy álláspontom. Igyekszem megragadni a valóságot a legjobb tudásom mentén és tisztában vagyok azzal, hogy nem biztos, hogy jól sikerül. Keresem a közös keretet, várom a másik álláspontját.

A párbeszéd ott szűnik meg, ahol az egyik fél kizárólagos értelmezést követel.

Van rajtam is szemüveg és igyekszem felismerni, hol torzít. Ez az, amit meg tudok fogalmazni - egy hipotézis, amiben van vitának helye. Bizonyos hipotézisek óhatatlanul jobban írjék le a valóságot, mint mások. Ezt közösen keresni mindannyiunk érdeke. Így nem kell megsemmisítenünk egymás világát, hogy metaszinten mégis kapcsolódjunk.

Nem könnyű belátni, hogy nem pontosan képezzük le a valóságot. Ráadásul a gondolkodásunknak van egy olyan sajátossága, hogy minél kevesebbet tudunk egy adott kérdésről, annál biztosak vagyunk magunkban. Semmiféle szándékom nincs arra vonatkozólag, hogy bárkit a stabilitásából kizökkentsek. Bízom abban, hogy mindenki annyit enged be ebből a saját világába, amennyit biztonsággal elbír.

Számomra rendkívül izgalamas kérdés, hogy miért viszonyulunk ennyire ambivalensen a valósághoz, és mi nehezíti a megismerését. Sok tény áll rendelkezésünkre a működésünkről és a világ működéséről. Nem gondolom, hogy el kell veszítenünk a talajt a lábunk alól, ha átgondoljuk mindezt. Éppen, hogy ez a keret teszi lehetővé, hogy elfogadjuk maradéktalanul azt, hogy amit gondolunk az sokszor érthető, logikus, ám ennek ellenére nem feltétlenül igaz, és elfogadhassuk ugyanezt másokkal kapcsolatban is.

Ez teljesen emberi és teljesen normális, csak nem szeretünk így gondolni magunkra.