Feljogosítottság

Mi köze a halászatnak a feljogosítottsághoz és a bántalmazáshoz?

Melanie Joy Hatalomarchia című könyvében egy gyermekkori emlékét idézi fel, amikor a szüleivel halat fogtak. Négy éves volt, ahogy meglátta az életéért küzdő halat, amit a szülei szenvtelenül, sőt vidáman bedobnak egy vödörbe, rettenetet és összezavarodottságot élt meg. Szülei ugyanis empatikus, kedves, szolidáris emberek voltak, akik arra tanították őt, hogy tiszteljenek minden élőt és ne ártsanak másoknak. Nem volt számára összeegyeztethető az üzenet s az, hogy a halakra akkor és ott ez vajon miért nem vonatkozik. Ekkori élménye indította arra, hogy megpróbálja megérteni ezt az ellentmondást. Később aztán azt látta, hogy szubjektíven és találomra, mindenki aktuális érdekei szerint dönt arról, mikor, ki érdemli meg az empátiáját. S hogy megőrizhesse az empatikus énképét, ehhez kreatív magyarázatokkal szolgál.

Olyan emberek, akik együttérzőbb és igazságosabb társadalmi irányelvek megvalósításán tevékenykednek, gyakran sértő kifejezéseket használnak azokra, akikkel nem értenek egyet, így a személyközi dimenzióban pontosan azt gyakorolják, ami ellen küzdenek.

Mindannyiunknak voltak hasonló gyermekkori tapasztalatai. A saját hasonló élményeim, amikor a felnőttek hisznek valamiben, szónokolnak valamiről, majd teljesen másképp cselekszenek - kérdésemre pedig megindokolják tettüket ellentmondásos narratívákkal, engem is zavarba ejtett és én is a megérteni igyekvésben nőttem fel, s azóta is úgy maradtam. Azóta több válaszom van a pszichológia által, hogy hogyan lehetséges ilyen jól hazudni saját magunknak, ilyen önellentmondásokkal élni teljes lelki nyugalommal, de még mindig keresem a válaszokat.

A feljogosítottság s önigazolás kérdésköre közelebb visz a válaszokhoz.

Az önigazolás az, amikor ahhoz, amit el szeretnék érni, olyan elméleteket gyártok, ami azt lehetővé teszi, anélkül, hogy rosszul kellene éreznem magam a tetteim miatt. A feljogosítottság is ilyen hiedelmeken s narratívákon alapul, minden esetben azon, hogy értékesebb vagyok valamilyen szempontból, mint a másik, így több jogom is van egy adott helyzetben vagy általában a világban. S innen indul az elnyomás.

Mindannyiunknak vannak jogaink. Ez az idők során folyamatosan változik, hogy kinek mennyi, ez társadalmi konszenzus függvénye s mint ilyen, nem alapigazság, hanem aktuális érdek és hatalmi kérdés. Emberként a 21.században azonban kívánatos lehetne elfogadni, hogy mindenkinek egyenlő jogai vannak, azonban ez mégsem érvényesül. Ennek okaiból csupán egy kis szelet, hogy sokan olyan hiedelmekkel élünk, amelyek miatt alapvető jogainkat sem érvényesítjük, sokszor pedig olyanokkal, amelyek feljogosítottá tesznek minket bizonyos tettekre. A határokat azért is nehéz megmondani, mert sok feljogosítottság normalizálva van.

A feljogosítottság kapcsolatba hozható a "gonoszság" lélektanával. Leírható, hogy a "dark tetrad" tagjai úgy alkalmazzák a kontrollt, a bántalmazást és elnyomást, hogy közben önmagukat felsőbbrendűnek tartják s magukat különböző narratívák mentén felmentik. Jelenleg azt gondolom, egyre kevésbé számít az ilyen működés normaszegésnek, szankcionálva pedig igazán sosem volt, s egyre inkább tolódik ki a határvonal. Arról nem is beszélve, hogy végsősoron mindannyian élünk ezekkel a "trükkökkel", akkor is, ha az társadalmilag elfogadottabb, mondjuk egyenesen a rendszer tanítja meg nekünk.

Én magam azonban semmiképp sem szeretném normalizálni, akkor sem, ha nekem is vannak beépült hiedelmeim arról, mi az ami jár.

A rendszer magában foglal jelenleg is rengeteg önigazolásra alkalmas hiedelmet, mely arra szolgál, hogy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező egyének vagy csoportok előnyre tehessenek szert vagy megőrizhessék privilegizált helyzetüket. Ezt nyugodtan nevezhetjük elnyomásnak s jól azonosíthatóak az önigazoló gondolatok mögötte, akkor is, ha ezek az önigazoló gondolatok többszáz évvel ezelőtt születtek, s mi magunk is abba születtünk, hogy ez így "normális". Ilyen a nők, a kisebbségi csoportok, a gyerekek vagy bármilyen mássággal szembeni feljogosítottság, amelyekről látjuk, hogy olyan mélyen beleivódtak a rendszerbe s az egyénekbe, hogy nagyon lassan íródnak felül. S rengeteg van, ami alig-alig kérdőjeleződik egyelőre még meg.

Az elnyomás mindig feljogosítottságon alapul. Amikor valamilyen szubjektív, nekem kedvező dolog mentén a másikat leértékelem és jogot formálok arra, hogy fölébe emeljem. Ehhez olyan narratívára van szükségem, ami igazolja majd mindezt. Sok ilyen jön szembe nap, mint nap:

A nő szerepe és helye ott legyen, ahol a privilegizált csoport eddig megszokta s kényelmes a számára. Ehhez elég narratíva, hogy mik a hagyományos női értékek, amelyek között természetesen az alárendelődés is alapvető, meg a kedvesség, meg a rendelkezésre állás stb.

A hajléktalanok ott legyenek, ahol nem okoznak "kényelmetlenséget", nem rondítanak bele a kifinomult esztétikai érzékünkbe (ahogy egyébként ezt a fogyatékkal élők se tegyék meg, ha lehet), tehát semmiképp se a látóterünkbe. Meg hát lelkileg se nyomasszanak, így gondolhatjuk nyugodtan: "Mindenki a saját sorsának kovácsa."

A melegeket se lássuk, mert nem tudjuk kezelni a komplexitást. Nekem legyen kényelmes, hogy ne kelljen változtatnom a világképemen. Ehhez elég is annyi, hogy azt állítom a tudománnyal ellentétben, hogy árt a gyerekeknek.

Rengeteget lehetne sorolni, s egyénileg már hozzászokhattunk, hogy a tudomány ellenében is a hiedelem győz, társadalmilag azt hittük egy darabig, számít.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne legyenek értékeink, amit nyugodtan tartsunk értékesebbnek, hisz épp ez a lényege, hogy számomra sokkal fontosabb, jobb, szebb egy tulajdonság. A kulcs az, hogy ennek a szubjektív kérdésnek a mentén nem jogosíthatom fel magam semmire. A legfontosabb érték talán az lehetne, hogy ehhez tartjuk magunkat kollektíven.

Nemrég volt egy olyan tapasztalatom, hogy egy igazán feljogosított ember, aki becstelenségét, hazugságát igyekezett legitimálni s ezt visszajeleztem felé, annyit mondott: Az is feljogosítottság, hogy azt várom tőle, hogy olyan legyen, mint én, illetve elvárok tőle valamit, aminek ő nem tud megfelelni (olyasmit, amit korábban megbeszéltünk, s amire minden addigi viselkedése utalt). Hogy ez is követelés, ez is elnyomás. Akkor a megdöbbenésen túl elmosolyodtam, s teljesen nyugodt szívvel tudtam azt mondani, hogy valahol igaza van. Az, hogy azt várom, a másik az én szabályaim s értékrendszerem mentén játszik majd, valóban arról szól, nem fogadok el más működést - ez eddig rendben is lenne, nem kell elfogadnom, lehet határt húzni, visszautasítani egy ilyen cselekedetet. Azt várni, elvárni, hogy a másik is azokat az elveket kövesse, amit én s ha nem teszi, alávalónak bélyegezni, az már nem oké. Ő ezt tudta akkor, pontosan ezt, s hogy ezt megtehesse, remek narratívát eszelt ki arról, miért érdemlem meg ezt a bánásmódot. Amennyiben nem szeretnék ebbe a hibába esni, s pontosan azt tenni, amiért küzdök belül, akkor nem teszem meg ugyanezt.

De akkor hogyan védhetem meg magam, az értékeim, határaimat? Nem alárendelődés ez s megadás?

Rendszerszinten is ugyanígy működik a bántalmazás logikája. Az elnyomás teljesen normalizálva van. Ettől még nem normális. S megpróbálhatunk önmagunkon s a rendszeren is változtatni, ha az teljes mértékben diszfunkcionális és bántalmazó.

Hogy hogyan, azt egyelőre nem tudom, de talán elég volna megfogalmazni emberi értékeinket, amelyben alapvető az azonos jogok birtoklása és nem kellene abszurditásig fokozott önigazolásokat s narratívákat gyártani arról, miért érdemlek többet, mint bárki más. Ugyanazt az energiát fel lehet használni a valóság és önmagunk megismerésére is akár.

A nárcizmus működésén keresztül lehetséges megérteni a feljogosítottságot, amely mélyen átitatott ezekkel a hiedelmekkel s a legerősebben áll ellen a valósággal való szembesülésnek. Ebben gondolkodva pedig vannak már kapaszkodóink, pl. Fónagy Pétertől s másoktól arról, hogyan lehet egy nárcisztikussal vagy bántalmazóval beszélni. Hogyan lehet valahogy mégiscsak megjelenni a térben autentikusan, jelen lenni, minden olyan törekvés ellenére, hogy csak azokat részeinket hozzuk magunkkal, amik kívánatosak, s hogyan lehet empatikusan konfrontálni. Nem feladni magad, de nem venni részt a játékban, nem tenni meg a másikkal ugyanazt, ami ellen küzdök. Én a radikális empátiára szavazok.

Megérteni önmagunkat, a másikat, beszélgetni a működéseinkről, ítélkezésmentesen. A feljogosítottsággal szemben nem lehetséges feljogosítottsággal küzdeni, szerintem csak megértéssel és empátiával, empatikus határhúzással s empatikus visszajelzésekkel. Legalábbis a tudomány atekintetben, hogy hogyan lehetséges úgy visszajelezni a nárcisztikus személynek, hogy eljusson hozzá, hogy legyen egyáltalán értelme, erre szavaz. Azt kell, hogy mondjam, a hiedelem inkább az, hogy ha nem veszed fel a kesztyűt, eltipornak. Van olyan kesztyű, amelyhez nem kell meghasonulni s vállalni ezeket az abszurd narratívákat arról, miért van szükség arra, hogy elnyomó légy. Nincs rá szükség.