Dickpic

Kaptam a honlapomra a chat felületen egy dickpicet. Nem egy kimagasló esemény, sajnos gyakorta kap a legtöbb nő hasonló kéretlen, határátlépő fényképeket. S ha nem is pont ebben a formában, de mindannyian tapasztalunk gyakran hasonló érzelmi élményt.

Megfogalmaztam egy választ, amelyben klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez irányítom az illetőt szakmai stílusban (nem ez az, amit alább megosztok:), azonban inkább a chat applikáció megszüntetése mellett döntöttem a saját védelmemben, mert kioktatónak éreztem a választ, hiszen tőlem útmutatást, segítséget nem kért a saját terembe belépő.

Viszont ha már elgondolkodtatott a helyzet, teszek egy kísérletet a jelenség megvilágítására, az elkövető, az áldozat és a bagatellizálók, áldozathibáztatók megértésére törekedve.

A helyzettel a szokásos dilemmába ütközöm legelőször, melyet tisztázni kívánok újra: a megértés nem egyenlő a felmentéssel. Ugyanakkor szatirikus hangnemben íródott, de ezesetben megengedem magamnak.

Édesanyám kamaszként a Vidámparkban dolgozott. Egyszer a kerítés melett gazolt, amikor egy mutogatós (igen, abban az időben így hívtak titeket) átlógatta közvetlen mellé a nemi szervét. Édesanyám megragadott egy botot s ijedtében gyorsan rávert a kéretlenül elé tárt hímtagra.

Vegyük úgy, hogy ez a szöveg az én botom, ugyanis én anyám lánya vagyok.

Arra jutottam, hogy nem csak őt, de mindannyiunkat terápiába küldeném.

Ugye őt eképpen:

A jelen tudományos konszenzus értelmében a kéretlen intim képek küldése súlyos határátlépés a másik emberrel szemben, amely sérti az ő autonómiáját, döntési jogait, adott esetben a biztonságérzetét is. Amennyiben kiskorú, úgy a személyiségfeljődésének részeként normálisnak tekinthető a határátlépő működés, ha a környezete jól képes reflektálni a cselekedetre s elősegíti a személyisége egészséges kibontakozását, jelen esetben a keretek és határok egyértelmű visszajelzésével.

Amennyiben felnőttkorú, úgy nem egyszerűen "pofátlanságról" van szó, hanem a jelenség mögött összetett pszichológiai és társadalmi mintázatok húzódnak meg. Feltételezem, hogy tette mögött bátorságot is észlel, ha jól megfigyeli most az élményvilágát. Mit gondol, ez a bátorság akkora-e, hogy belevágjon egy olyan gondolkodási folyamatba, amelynek során megértheti a viselkedése mögött húzódó komplex okokat, illetve, hogy erre miért úgy reagálnak mások, ahogy?

Oka lehet, hogy sokak számára nem volt adott a szeretetteljes családi légkör, melyben kisgyermekként megélhették volna az intimitás különböző formáit, így jobb híján felnőttként a testiség az egyetlen terület, amelyen keresztül másokhoz kapcsolódni képesek. A testiség egyértelmű, kontrollálható, nem igényel kölcsönösséget. Kérem higgye el, hogy az intimitásnak és a kapcsolódásnak rengeteg olyan területe létezik, amely sokkal kielégítőbb élményekhez vezet, mint a tárgyalt viselkedés.

Oka lehet még a feljogosítottság és ezzel karöltve az empátia hiánya. Abból a hiedelemből indul ki, hogy az én késztetésem, igényeim fontosabbak, mint mások határai. Hatalmat akar gyakorolni a másikon. Nem minden esetben így van, de gondolom elsősorban nőkön. Tudja-e, hogy ez az igény a legtöbbször szégyenből és kisebbségi érzésekből fakad?

Amennyiben az aktus közben nem jutott eszébe, hogy mit vált ki a másikból, vagy abban gondolkodott, hogy a másik szégyenkezni fog vagy kellemetlenül érzi majd magát, s ez okozott önnek elégedettséget, örömet, az súlyosabb mentális problémára is utalhat, de sokat dob rajta a társadalmi berendezkedés, mely e működést viszonylag normalizálja. Akárhogy is, ha ezt is megélte, akkor a szadizmus és a zaklatás is felmerül, mint lehetőség. Emögött azonban legtöbbször szintén a személyiségfejlődés elakadása, esetleg atipikus agyi fejlődési zavar áll, amelyet a köznyelvben pszichopátiának hívunk. Erről ugye nem tehet, a tudatosításával és hogy hogyan működhet ezzel a társadalomban, azonban érdemes foglalkoznia.

Ugyanakkor amit tett, az a másik terébe, idejébe, tekintetébe való kéretlen betolakodás. A másik ember számára láthatóvá válni és megkapni az idejét és figyelmét nem mindig könnyű. Egy terápiás folyamatban megtanulhatja, hogy megannyi más lehetőség kínálkozik arra, hogy mások figyelmét felkeltsük, megmutathassuk a lényünk lényegi részeit. Abban is higgyen kérem, hogy lénye lényegi része ennél a képnél túlmutatóbb.

Ha nem szívesen néz szembe a saját felelősségével, még így sem, hogy jeleztem, a személyiségfejlődése irányáról csupán korlátozottan tehet, fontolja meg a következő szempontokat, amelyekkel talán könnyebb szembesülni:

A patriarchális társadalmakban a férfi nemi szerv önmagánál túlmutatóbb jelentéssel bírhat. Nem csupán egy átlagos hímtag, erektált állapotában erőként, hatalomként, magabiztosságként értelmezhető. Az ebben a társadalmi működésben értelmezett férfiasság szimbóluma. Amennyiben ezekkel a tulajdonságokkal valaki természetes módon nem bír, az kicsiben ilyen szimbolikus megoldásokkal megtapasztalhatja ezeket az élményeket.

Az online tér dehumanizál és úgy tűnhet, hogy következmények nélkül tehetünk meg bármit. Egyrészt a másik oldalon ettől még komoly károkat okozhatunk, másrészről azzal is számolnunk kell, hogy az is kár a társadalom számára, hogy legtöbben deszenzitizálódnak az ilyen élményekre s kevés vagy semmilyen reakciót nem vált ki belőlük (ilyen értelemben maga alatt vágja a fát, amennyiben hatást szeretne elérni).

Elképzelhető, hogy szégyenből, magányból, bizonytalanságból kiinduló torz és éretlen kapcsolódási kísérlet, amely természetesen nem foglalja magába a valódi kapcsolódás lehetőségét, kétségbeesett intimitástól való félelem állhat mögötte. Ezek mögött nagyon fájdalmas hiányok állhatnak. Személyesen azt gondolom, minél éretlenebb és minél bántóbb egy tett, annál súlyosabb hiány van az elkövető lelkében, amellyel nagyon tudok empatizálni. Kérem, ön is legyen együttérzőbb önmagával és engedje közelebb ezeket a hiányokat és fájdalmakat. Sajnálom, amit át kellett élnie.

Azzal együtt, hogy szívesen megértem, mi késztette arra, hogy ezt tegye, fontos megértenie, hogy ezzel másokat sérthet. Ha belevágna egy terápiás folyamatba, a kolléga azon lesz, hogy az ön szempontjait megértse, mi vezetett oda, hogy mások szempontjait ennyire ne értse és mások személyes terükhöz való jogait, saját autonómiájukat ilyen mértékben megsértse, illetve azt kockáztassa, hogy adott esetben egy szexuálisan bántalmazott személyt újratraumatizál.

Annyiban szeretnék támpontot adni, hogyha most bűntudatot érez és szeretné jóvátenni, s megfogadta, hogy máskor nem tesz ilyet, akkor valószínűleg a szociális és pszichológiai ismeretei és tapasztalatai voltak korlátozottak, amely tanulással, ismeretek szerzésével és önreflexióval, szociális készségek fejlesztésével viszonylag könnyedén orvosolható. Ha elönti önt a szégyen, ám belátással él, akkor mindenképpen jelezném, hogy a cselekedete nem írja le a teljes személyiségét, így kérem, higgye el, hogy ezen tud változtatni, a viselkedése nem egyenlő a teljes személyiségével!

Amennyiben arra gondol, hogy egy kielégületlen, frusztrált nő vagyok, aki emiatt hadovál, úgy mindenképpen rávilágítanék, amit ön tesz most, valószínűleg egy védekezés, hogy a tettével kapcsolatban ne éljen meg szégyenélményt, azonban ezzel másokat elnyomhat, bánthat vagy sérthet és elveszi a saját megélésükhöz való jogot. Amit nemcsak szakmailag, hanem laikusként is kötelességem volna visszajelezni.

Önmagamat eképpen:

Önmagamat például azért küldeném (s járok is eleve), hogy tisztázzam magamban, miért csupán minimális érzelmi élményt okozott ez a határátlépő, feljogosított és éretlen cselekedet. A felháborodás adekvát lehetne, a düh is és még sokminden más. Én pedig miért egyből a morális vetületét veszem elő, miért az igazságkeresés munkáját és a másik megértését futtatom azonnali válaszként a középső ujjam felmutatása helyett. Hát, miután megírtam ezt a cinikus és egyértelmű értékítéletet hordozó "választ", nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok közömbös érzelmileg és nagyon is sok mindent érzek és gondolok az ilyen működésről. Amiért nem tűnik annyira fel, az valóban az intellektualizálás. Túl kevés időt hagyok arra, hogy megéljem a helyzetekkel kapcsolatos teljesen releváns érzéseimet - ahogy megfigyeltem, rövid ideig megjelentek és még egészen ordenáré és alantas reakciókról is átfutottak automatikus gondolatok a fejemben. Dolgozhatnék azon, hogyan lehet a megértést egyértelmű határhúzással úgy integrálni, hogy a másiknak - elképzelésem szerint egyértelműen nagyobb bajban lévő embernek - biztonságos teret teremtsek a személyes fejlődéséhez úgy, hogy abban én ne sérüljek. Ugyanakkor megengedjem magamnak emellett az érzéseim teljes és intenzív megélését is, hogy ne nyomjam el azt a részem, amely mélyebb rétegekben él és nem akar egy kicsit sem a másik működéséről gondolkodni, csak el szeretné küldeni a fenébe a szarságaival együtt, s amely mindenképpen részem s nem is kell, hogy ne legyen az. Egyelőre nagyon kordában van szegény tartva a jóságos és okos, megfontolt felnőtt oltárán. Pedig egy integrált ember nem fél ezektől a részeitől. Egyik érzésétől sem, és nem inti csendre a gyermeki részét, hogy legyen belátóbb. Természetesen a viselkedésében ez nem kell, hogy tükröződjön, de élmény szinten megengedheti magának, amennyiben nem fél tőle, hogy eluralja.

Elképzelhető, hogy tartok tőle, hogy eluralna és egyszercsak elküldenék néhány embert a francba az összes kezeletlen, belátás nélküli működésével a világomból? Hát bizony lehetséges, hogy még hátravan, hogy efelett ne ítélkezzem, mert nagyon emberi élmény, ha elegünk lesz valakiből. Tartozunk mindenkinek megértéssel, aki minket egyetlen percig nem értett meg? Logikailag igen, jobban jár vele a világ s az egészséges felnőtt részünk is.

De a gyermek? Őt engedjük, hogy megélje ennek az igazságtalanságát s dühét és sokszor végtelen fájdalmát. Mert, ami az igazság, hogy intellektuálisan tudhatom, hogy a másik, aki éppen bánt, talán nagyobb traumát élt meg, mint én - és ezzel nagyon mélyen együtt tudok érezni, hogy amikor gyermek volt, nem volt ott számára senki, aki valóban lássa őt, nekem meg mennyire csodálatos szerencse, hogy volt - és nem választotta a félelmeit és megküzdéseit, nárcizmusát vagy zsarnoki megküzdési módjait, mégis nagyon mély fájdalmakat és csalódásokat, sebeket okoz éppen a viselkedésével. És ezek a fájdalmak mélyek és megélésük nem csak azért fontos, hogy ne bántsam magam azzal, hogy csendre intem azt a gyermeki részem, aki üvöltene a fájdalomtól, hanem azért is fontos, mert ezzel a másikat sem fogom csendre inteni, amikor üvölt, illetve jelzi is annak a bánt, hogy ez nem semmiség, hanem valami nagyon súlyos dolog, amit tesz, akkor is, ha a másik éretten tudja kezelni.

Azokat, akik nem értik, mit kell ezzel foglalkozni, őket eképpen:

Az egy viszonylag korai felismerés szokott lenni az önismereti úton, hogy nem mindenki ugyanazzal a tapasztalattal él a világban, mint mi. Hogy ugyanaz a helyzet vagy esemény teljesen másképp csapódhat le valaki másban. Aki nem érti, hogy valakinek miért fáj egy olyan dolog, ami számára bagatell, nem előrébb jár valamilyen fejlődési úton, hanem egy elég kezdőpontját az önismeretnek még nem érte el. Így neki ezért javasolnám a terápiát.

Azoknak, akiknek pedig undort kelt vagy félelmetes egy ilyen élmény:

Hogy megerősödjenek abban, hogy teljesen jogos az élményük. Akkor is, ha egyre többen most úgy hiszik, hogy az ilyesmi semmiség és túldramatizálják, "hisztiznek" vagy gyengék, akik nem így gondolják. Ha valakit semmilyen szexuális trauma nem ért, természetes módon sem kíváncsi senki olyan genitáliájára, akivel nem kíván intim kapcsolatban lenni. A lehető legnormálisabb undorral regálni egy idegen nemi szervre, nem pedig prűdség. Ettől még lehet az ember végtelenül szenvedélyes a saját terében azzal, akivel szeretne, mert nem kíván mindenkivel ilyen értelemben befogadó lenni, csak azzal, akit méltónak ítél erre. Teljes joggal háborodik fel egy egészséges nő azon, hogy ilyen alpárisággal lépnek át a határain és személyes terébe, soha ne hidd el, hogy ettől te prűd vagy, vagy hisztizel. A jelenség s a normalizálása ijesztő tendencia része. Felháborodni rajta annyit jelent, hogy nem változik a saját magad iránti tisztelet és védelem az aktuális elvárásoknak megfelően. S ez rendben van így.