Beűzetés a paradicsomba

---

Ismertem egy kamaszlányt, aki a főiskola mellett teljes munkaidőben dolgozott. Szegénységben nőtt fel, apja alkoholista volt. Soha nem nyaralt még, az első márkás cipőjét az első fizetéséből vette. Jó barátnői társaságában életében először külföldre készült, saját keresetéből. Végtelen izgalommal készült, azzal a biztos tudattal, reménnyel, hogy ő már másképp fog élni, megteremti majd a lehetőségeit, segít majd a szüleinek is s úgy fog élni, ahogy a körülötte élő fiatalok legnagyobb része.

Épp indult, mikor édesanyja csak annyit mondott, nem ide fog már hazajönni... Kilakoltatták őket, elmaradtak a számlák. A lány erről nem tudott, ennek ellenére hosszú ideig kísértette a bűntudat, amiért cipőt vett magának s nyaralni vágyott, ahelyett, hogy ezt a pénzt befizetve esetleg menthető lett volna a lakásuk.

Aki nem ebben él s nem hatol a zsigerei legmélyére a "hónap vége", a kölcsönkérés, a hazugságok, miért nem hozta az osztálypénzt, miért nem tud elmenni valahová, az nem érti ezt a szégyent. A szégyent, amiért édesanyja nem szólt... A lány "hazaért" élete első nyaralásáról egy olyan albérletbe, ahol a konyhában volt a zuhanyzó s egy olyan kanapén aludt, ahol összehúzódzkodva éppen elfért. Annyit érzett teljes bizonyossággal: nem, ő sosem lesz olyan, mint a körülötte élő fiatalok. Ugyanakkorra távolságra érezte magát a jóléttől, a biztonságtól, ahol minden, amire vágyik megteremthető és a lecsúszástól, az egzisztenciális összeomlástól is. Végérvényesen két világ közt rekedt, amit akkor is a zsigereiben hordozott, amikor már elég jól élt ahhoz, hogy utazzon, megvehesse azt a cipőt, ami megtetszett és akkor is, amikor elvitte a szüleit nyaralni.

Azonban van mód arra, hogy az aktuálisan nem reális egzisztenciális rettegés mély empátiává legyen azok iránt, akik nem voltak ilyen szerencsések. Mert ez a lány, mostmár érett nő, pontosan látja, hogy élete alakulása nem rajta múlott. Hozott ugyan jó döntéseket, keményen dolgozott, mégis, egy megfoghatatlan, ismeretlen hatalom kezében volt a sorsa s neki mindössze szerencséje volt.

---

"Pontosan tudja, hogy nem létezik mi és ők, hogy mindaz, amit lát, az az ő életének és az ő sorsának is része."

---

Egy ideje hajléktalanságban élő emberekkel dolgozom. Hétről hétre hallgatva a velem megosztott életutakat, ezt érzem magam is, amit ez az ismerős lány. Minél több időt töltök el ebben a környezetben, ellentétben a legtöbbek hiedelemével, nem az erősödik meg bennem, hogy nagyobbrészt felelősek volnának sorsuk alakulásáért. Egyre inkább azt gondolom, hogy ez a gondolkodásmód azt szolgálja, hogy távolíthassuk magunktól a szorongást, hogy ők mi is lehetnénk s talán leszünk is életünk egy pontján. Egyre erősödik bennem a valósággal való szembenézésnek, a tabuk feloldásának igénye. Annak kimondása, hogy félek. A haláltól, a betegségtől, hogy egyedül maradok, hogy megöregszem, hogy sérült gyermekem születik, hogy nem leszek képes dolgozni és elveszítem a lakhatásom... Annak belátása, hogy bizonyos dolgok esetlegesek, nem állnak a kontrollom felett.

A legmélyebb félelmeinkkel való szembenézés, a kimondhatóság segít megérteni másokat s annak fontosságát, hogyha én kerülök hasonló helyzetbe, legalább attól ne kelljen tartanom, hogy nincs segítség, mert mások erről nem beszélnek. Ami nekem a legjobban fáj, az nem kimondható. Hogy a társadalom számára egyszer csak majd nem létezem, mert úgy kényelmesebb.

Az esetek többségében komplex, szétszálazhatatlan bio-pszicho-szociális okokra vezethető vissza, hogy valaki ilyen helyzetbe kerül. Lehet véletlen baleset, pszichiátriai betegség, eleve lehetetlen helyzetből indulás, nagyon gyakori, hogy az itt élő emberek nevelőotthonokból indulnak el az életben. Nem rendelkeznek alapvető készségekkel ahhoz, hogy a felnőtt élet kihívásaival megbirkózzanak. Ami viszont szinte minden esetben felmerül, az a bántalmazottság. Kit a szülei, kit a házastársa, kit a gyermekei bántalmaztak fizikailag, anyagilag. Mindezek után ellenük fordul a környezet is s megkapják áldozatként azokat a kérdéseket, hogy miért bíztak meg a testvérükben (?), miért nem úgy nevelték a gyereküket, hogy az majd támogassa őket, miért nem spóroltak - miközben a legtöbb esetben erről szólt az élet a számukra, miért nem hagyták el a bántalmazó férjet... Majd ellenük fordul a rendszer is, nagyon kevés a támogatás, nagyon kevés a lehetőség. Ha tudnak is dolgozni, mert a fizikai és mentális állapotuk megengedi, olyan összeget kapnak, amely csak erős jóindulattal nem nevezhető kizsákmányolásnak.

Nem tudom, hogy kell-e feltétlenül a rendszer, a lélektan ismerete ahhoz, hogy az emberek ne áldozathibáztatással reagáljanak ezekre a történetekre. Talán elég volna saját magunk ismerete. Mitől félünk ennyire, hogy nem segítünk a legnehezebb helyzetben élőknek? Legalább annyival, hogy megkérdezzük, hogy vannak. Mivel nem szeretnénk szembesülni?

Dobray Sarolta ezeket a nehéz sorsokat válogatta össze kötetében, szigorúan a valóságból. Olyan természetességgel s mély empátiával ír, hogy aki távolítani igyekezne a félelmeit, annak nem ajánlom olvasásra. A történeteket olvasva nem tud nem egyértelművé válni számunkra, hogy ők mi vagyunk.

"mindenki meglátta saját létezésének, sőt következő lélegzetvételének abszurd esetlegességét."

Nem csak hajléktalanságban élőkről olvashatunk, találkozunk sérült gyermekét egyedül nevelő anyával, akitől nem kérdezik meg sosem, hogy van Ágoston. Miért? Milyen félreértelmezett tapintatból? Hogy ilyesmiről mégsem beszélünk... Ha azt hisszük ez tapintat, tévedünk. Ennek az édesanyának és sok körülöttünk élő embernek megkönnyebbülés volna, ha kimondható lenne a valósága, a fájdalma. Amikor valaki túl tud lépni a saját rettegésén, olyat ad a másiknak, amire ő már nagyon régen vágyott. Láthatóvá válik, beszélhet a valóságáról, nem csak arról, ami másoknak kívánatos.