Az erőszakmentességhez vezető út

Ne bánts másokat azért, hogy meggyógyítsd önmagad! Ne bántsd önmagad, hogy meggyógyíts másokat!

Bátorság

Az erőszakmentesség egyik pillére a bátorság. Sokszor akkor bántunk másokat, amikor félünk és úgy érezzük, meg kell védenünk magunkat a másikkal szemben. Azt azonban, hogy mikor van szükség a másikkal szemben védelemre, nem mindig ítéljük meg jól. Nagyon sokszor fordul elő, hogy valamely séma folytán nem a jelen helyzetre reagálunk s bántjuk a másikat. Épp ezért mindennél fontosabbnak tartom, hogy felelősséget vállaljunk a saját működésünkért.

Számtalanszor láthatjuk a környezetünkben, hogy aki nem lát rá, milyen folyamatok zajlanak benne vagy a másikban, kritikus helyzetben csak találgatni tud, vagdalkozik, nagyon egyszerű válaszokat talál, ha egyáltalán keres.

Alapvetően mindenki érzései érvényesek, hiszen azt érzi, amit éppen érez, el kell fogadnom, s át is érezhetem, hogy milyen nehéz lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azért én volnék a felelős vagy az a való történésekre reflektálna.

• ilyen, ha nem vállalunk felelősséget olyan tettünkért, amellyel a másiknak fájdalmat okoztunk

• vagy, mikor a másikat vádoljuk azzal, hogy ő tehet a mi rossz érzéseinkért (miközben például inkább a hiedelmeink, amelyeknek nem sok közük van sokszor a valósághoz)

• másfelől ilyen, amikor magunkra vesszük a másik érzéseiért a felelősséget,

• illetve amikor tévesen azt gondoljuk, hogy nem ő tehet a rossz érzéseinkről, felmentjük s magunkat okoljuk

  
  

Ezeket mind össze-vissza lehet elrontani a különböző torzításaink mentén. Elég csak ezeket nem látni ahhoz, hogy bántsd a másik embert vagy saját magad, s észre sem fogod venni. Sokszor persze mindkét valóság igaz, két nézőpont találkozik. Ezt azonban nem szabad összekeverni azzal, amikor az egyik félnek valóban igaza van, s nem validálja a másik azt, ami a valóságban történik. Ennek elkülönítése ma a világban nehezen megy. Az nem az "eltérő nézőpontom", ha torzításokra, hazugságokra alapozom a véleményem. Egyéni és társadalmi felelősség lenne, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem vagyunk hülyék, mielőtt véleményt nyilvánítunk a valóságról.

Mindannyiunknak felelősségünk reflektálni önmagunkra s nem csak azért, hogy ne bántsuk a másikat, hanem, mert ezzel meg is tudjuk védeni magunkat.

Nem értek egyet azzal, hogy minden érzés jogos, de minden érzést érvényesítenünk kell, mert a másik akkor is azt érzi épp, ha az érzései téves hiedelmek folytán jöttek létre s éppen ezzel a valóságot kérdőjelezi meg. Az ő valósága pillanatnyilag ez. Ettől még persze egy jobb világban élnék, ha kicsit közelítene mindenkinek a valóságérzékelése a reálishoz, de azért az sem lenne jó, ha túlzottan, meg hát ez szerencsére nem is lehetséges. Azért valamilyen konszenzus lehetne valamiféle közös valóságban, de nem erre látszik haladni a világ.

Jónak lenni bátorság. Sok olyan helyzet van, amikor jónak lenni kockázatos. Sokkal többször jár jól az ember, ha lapít, ha hazudik, nem áll ki, nem őszinte, ha bánt. S ritkán, hogyha igyekszik jó, becsületes és megértő lenni. Vállalni a kockázatot, hogy megsebeznek, visszaélhetnek a jóságommal, bátorság.

Jelen világunkban, kihordva a Covid-járványt, szembesülve a klímaváltozással vagy a társadalmi folyamatok alakulásával, sok reális félelmünk lehet. Ehhez érkeznek meg az irreális félelmek, amelyeket a mindezeket övező bizonytalanság szül s amelyre rásegít a hatalom álhírek, összeesküvés elméletek formájában, s amelyek korlátlanul terjednek a világhálón (erről s az ehhez kapcsolódó szociálpszichológiai folyamatokról még írok). Nehéz így megőrizni a bátorságunkat.

A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem hogy nem bénít meg minket a félelem.

Egyensúly

Ha egyensúlyban van az idegrendszerünk, automatikusan nyugodtabban s békésebben tudunk reagálni másokra, helyzetekre. Ha kicsit is tudatosan figyeljük önmagunkat, hamar feltűnhet, hogyha nem alszunk eleget és fáradtak vagyunk, ha éhesek vagyunk, túl sok cukrot fogyasztunk, sőt akkor is, ha nem mozgunk eleget, feszültebbek leszünk, türelmetlenebbek a környezetünkkel. Akkor is így van, ha túl sokat dolgozunk, hajtjuk magunkat s nem hagyunk elegendő időt a pihenésre.

Kultúránkkal ellentétes, hogy olyan személyes térre tartsunk igényt, amelyben egyszerűen csak hagyjuk az időt múlni, elvonuljunk kicsit.

Szükségünk volna arra, hogy mentálisan is feltöltődjünk, feldolgozzuk a velünk történt eseményeket. Leüljünk, naplót írjunk, megfigyeljük önmagunkat, tervezzünk, hagyjuk megjelenni igényeinket és értékes gondolatainkat. Ehelyett sokszor a telefonunkat görgetjük, ahol további eltelítő ingerrel, szorongáskeltő események híreivel találkozunk.

A jóga, relaxáció, meditáció gyakorlása elősegítheti az idegrendszerünk egyensúlyi állapotának helyreállítását.

Tehetetlenség

A befolyásolhatatlannak tűnő, bizonytalan események, bántalmazottság esetén tehetetlenséget élünk át, mely agressziót vagy lefagyást, depressziót válthat ki belőlünk. Ilyenkor bezárul a tudatunk s nem látjuk a kiutat. Azonban dönthetünk úgy, hogy megváltoztatjuk azt, amit magunknak mesélünk a hatalom hiányáról.

Három gondolkodásmód, amely segít ezekben a helyzetekben:

• hála gyakorlása

• a pillanatba vetett bizalom (jelentudatosság)

• másokra odafigyelni

Sokan azért érzik magukat tehetetlennek, mert egy régi történetben hisznek úgy, mintha még most is igaz lenne

Felismerhetjük, hogy a tehetetlenség érzete lehetőség. A saját narratívánk elvesztésében, így a kontroll elvesztésében benne van a fejlődés lehetősége, sőt ott van igazán. Ha elég bátrak vagyunk elengedni a kontrollt, megtalálhatjuk a megoldást s a kiutat.

Sokan a hatalom, a pénz, az elismerés, kapcsolatok vagy bármi más hajszolásában látják a biztonságuk vagy szerethetőségük lehetőségét. Annak a biztonságnak és szerethetőségnek a lehetőségét, amelyet gyermekkorukban kellett volna megtapasztalniuk. Azonban, ha ezeket a célokat nem tudják elérni vagy éppen nem férnek hozzá, páni félelem lesz úrrá rajtuk s minden eszközt legitimnek éreznek, hogy megszerezzék az áhított biztonságot. Ebből fakad a legtöbb erőszak. A biztonságot csak önmagunkban találhatjuk meg, minden más átmeneti s elvesztésétől mindenkor tartanunk lehet. Belső bizonyosságunk s szerethetőségünkbe vetett hitünk lehet a kulcs ahhoz, hogy jól bánhassunk magunkkal és másokkal. Sokszor ez kegyetlenül nehéz munka, úgy tűnik nehezebb, mint megállás nélkül dolgozva sikeres életet építeni vagy a legteljesebb hatalomra törni. Ám meggyőződésem, hogy ebbe a munkába fektetni az energiánkat mindennél többet ér és érne társadalmilag is prioritássá tenni. Mert akinek ez nincs meg, nem lesz elegendő semmilyen hatalom, semennyi kapcsolat, semennyi elismerés, és legvégső esetben lerombolja félelmében a környezetét vagy akár a világot.

Önegyüttérzés

Szeress bele önmagadba!

Amikor önmagunkban nem tudunk valamit elfogadni, azt legtöbbször a másikban is üldözzük. Amit magunknak nem tudunk megengedni, megadni, azt a másiknak sem szívesen tesszük. Ha képesek vagyunk átölelni magunkat, ha hibázunk, akkor megtehetjük ezt másokkal is. Mindannyiunknak van árnyékos oldala. Arra rálátni s integrálni magunkba a fejlődés elengedhetetlen része, amennyiben nem menekülünk a szembenézés elől. Saját magunk előtt kell felvállalni először a sebezhetőségünket s ezt akkor tudjuk megtenni, ha gyengéd elfogadással vagyunk képesek önmagunkra tekinteni. Később majd másokra is így tudunk.

Ha nincs bennünk hajlandóság arra, hogy alaposan megvizsgáljuk az életünket, észrevétlenül is bántani fogjuk a másikat.

Végsősoron egyetlen erkölcsi kötelességünk van, visszanyerni magunkban a békét, és ezt továbbadni másoknak. Minél több béke van bennünk, annál több lesz zaklatott világunkban is.

Az önegyüttérzés gyakorlásához ajánlom Kristin Neff és Christopher Germer Tudatos önegyüttérzés című könyvét.

Együttérzés

Az együttérzés lehetővé teszi, hogy anélkül érezzük át mások fájdalmát és nehézségeit, hogy azok elárasztanának minket. Az együttérzés az, ami lehetővé teszi, hogy valaki mellette tudjon lenni szenvedő embereknek. Mert ilyenkor nem a saját védelmünk a cél, hogy nehogy szembesüljünk félelmeinkkel (azokkal szembenéztünk), hanem valóban figyelhetünk a másikra.

Legfőbb példaképem Polcz Alaine, aki sokáig haldokló gyerekek mellett dolgozott pszichológusként. Akkor is nagyon megérintett, hogy milyen önzetlen és nagyszerű ember lehetett, de nem igazán értettem, hogyan lehetséges ezt kibírni. Most is tisztelek minden embert, aki hasonlóan együttérző módon tud jelen lenni azokkal, akiknek a legnagyobb szükségük van a segítségre, a jelenlétre és a figyelemre. Ez pedig csak így lehetséges, hogy jelen vagyok, átérzem a másik fájdalmát, de nem pusztít el, s nem is deszenzitizálódok, hogy megvédjem magam. Egyszerűen erre az időre ő lesz a fontosabb, semmint a félelmem s fájdalmam.

Ha igazán belegondolsz, hiszed-e valóban, hogy a másik élete pontosan ugyanannyira fontos, mint a tied?

Az együttérzés átlépi a bevett normák s gyakran a biztonságosság határait.

Nem mindenkinek adatott meg, hogy szerethesse önmagát, de ha megtanuljuk szeretni mi önmagunkat, segíthetünk másoknak is abban, hogy meglássák azt, hogy szerethetők. Ha nem félünk s vagyunk elég bátrak, hogy megmutassuk nekik, akkor is van bennük jó és szerethető, ha nem működnek jól, akkor nem a szégyent kell átéljék a viselkedésük miatt s van esélyük helyette észrevenni végre önmagukat, amely a szégyenben nem lehetséges a számukra. Ekkor van esélyük reflektálni önmagukra. Mindenki fájdalmas történeteket rejteget a szívében, ha nem érdekel, hogy miért, akkor még a saját fájdalmas történeteimet nem értettem meg.

Együttérzést akkor tanulunk, amikor a világról alkotott személyes elképzeléseinket levetkőzzük és megtanulunk barátságosan, bátran viszonyulni a valósághoz.

Deborah Adele: Jamák és nijamák